Gipsz és csont

Albert Ádám konceptuális mesterségek ünnepét rendezett Pakson és a Kisteremben. Tranker Kata beszélgetett az alkotóval tárgyakról, emlékekről és történelemről.

Részlet Albert Ádám a Dekonstruált jelentés melankóliája című kiállításából, 2017, Paksi Képtár

© a művész jóvoltából, fotó: Kudász Gábor Arion

Részlet Albert Ádám Egy gyöngybagoly álma című kiállításából, 2017, Kisterem

© a művész jóvoltából, fotó: Kudász Gábor Arion

Két kiállításod is nyílt februárban, a Dekonstruált jelentés melankóliája és az Egy gyöngybagoly álma, és mindegyiken központi szerepet kapott Sámsondi Kiss Béla furfangbetonja. Hogy került ez az anyag képbe?

Ennek nagyon erős családi kötődése van, mert az anyai nagybátyám, Szövényi István Sámsondi Kiss Béla építészmérnöknek volt a tanítványa. És nekem egész gyerekkorom óta ez a furcsa anyag „átlebegte” az életemet, mert az ő lakásuk is ebből a beton-gipsz matériából épült, de a mi lakásunkban is volt belőle. Szóval mindig szerepelt az életünkben, a Képző után is, de nem mint egy lehetséges építészeti akármi, csak egy folyamatosan jelenlévő ügy. (Direkt kapcsolódási pont is volt a képzőművészettel: a nagybátyám építette Jovánovicsnak a Fillér utcai műtermét.) Aztán jött egy olyan időszak, amikor azokat a dolgokat kezdtem el tematizálni, amik már gyerekkorom óta érdekelnek. Elsőként még nem direkt Sámsondiról volt szó. A Ludwig Múzeum [csend] című kiállítására egy olyan tárgyat vettem elő, ami a pszichológus anyám rendelőjének az előterében volt: ez a munkapróba pszichológiai teszteszköze, amivel rá várakozva játszottam gyerekkoromban. Mikor ezt beemeltem, rájöttem, hogy van egy csomó ilyen dolog körülöttem, ami nagyon személyes, de ugyanakkor nagyon sok layer van mögötte, ami általános ügyeket tud kibontani.

Részlet Albert Ádám a Dekonstruált jelentés melankóliája című kiállításából, 2017, Paksi Képtár

© a művész jóvoltából, fotó: Kudász Gábor Arion

Mint a furfangbeton...

A gipsz már jó pár éve motoszkált bennem, de nem nagyon tudtam, hogy mit tudnék vele kezdeni. A paksi felkérés ezt annyiban erősítette fel, hogy az ottani légtér lehetőséget tud adni arra, hogy ezzel az építészeti anyaggal az eredeti méretarányban tudjak foglalkozni. Vagyis elővettem a furfangbetont, hogy legyen belőle egy épület az épületben. A kistermes kiállítás esetében pedig logikusan adódott, hogy valahogy továbbfűzöm ezt a gondolatot, és megnézem, hogy mit lehet vele csinálni egy kisebb légtérben.

Az ebből az anyagból emelt épületed a Kézművesség könyvtára címet kapta Pakson. Én igazából nem tudtam eldönteni, hogy ezzel a kézművességet ünnepelni akarod, vagy inkább egy emlékmű, ami eltemeti. Arra tippelnék, hogy egyszerre mindkettő – ez így stimmel?

Pontosan ez az én ambivalenciám is! Sőt, az egész képzőművészettel való viszonyom ebben az ambivalencia-regiszterben mozog. Egyrészt anatómiát tanítok, ami egy nagyon is klasszikus, de én mégis másféle módon nyúlok hozzá a dolgokhoz. Nem tudom eldönteni, hogy egy kihalófélben lévő tevékenységről van szó, vagy ez valóban egy nagyon fontos dolog, amire figyelni kell. Rendszerint olyan matériákhoz nyúlok, amelyek ezt a techné-jellegű megközelítést igénylik. Például a fotókhoz nemes eljárásokat használok (ambrotípiát), de azokat is teljes mértékben kicsavarom. Másrészről fontos, hogy ez az egész kézműves vagy technológiai dolog valahogy mögötte legyen. Ugyanakkor a kortárs fogyasztói kultúra közepén, vagy tetején ülök, és ahhoz képest ebben a mesterség-megközelítésben van valamiféle utópia is. Így az egész művészeti tevékenységben van valami abszurd vagy bizarr. Szóval valóban jogos a kérdés, hogy emlékmű-e a Kézművesség könyvtára. Engem érdekelnek ezek a mesterségek, használom őket, de rendre kiderül róluk, hogy iszonyú energiabefektetést igényelnek, hogy teljesen életszerűtlen velük foglalkozni.

Részlet Albert Ádám Egy gyöngybagoly álma című kiállításából, 2017, Kisterem

© a művész jóvoltából, fotó: Kudász Gábor Arion

Részlet Albert Ádám a Dekonstruált jelentés melankóliája című kiállításából, 2017, Paksi Képtár

© a művész jóvoltából, fotó: Kudász Gábor Arion

És ugyanez van az ólomüveggel is?

Igen, ugyanez. Ráadásul van egy formai megközelítés is: mind raszterezett. Az ólomüveg is ilyen, de a Sámsondi Kiss-féle sztorinak is van egy moduláris, celláris megközelítése, hiszen ott van a hatvanszor hatvanas elem, amit ráadásul vasbeton szálak tartanak össze. A panelekben egy kicsit a gondolkodás esztétikai leképeződését érzékelem.

Annak egyébként van jelentősége, hogy nem a dekonstrukció szót használod a címben, hanem a diszkonstrukciót?

Igen, ez egy játék tulajdonképpen, mert a „dis-” fosztóképzőt az angol használja, de nem a „konstrukció”-val együtt. A Websterben sincs benne, csak a dekonstrukció szerepel. Ez egy új szóalkotási játék. A dekonstrukció egy nagyon divatos fogalom, a disszel meg inkább a szétszerelési folyamatot vagy szétépítést lehet érzékeltetni.

Részlet Albert Ádám Egy gyöngybagoly álma című kiállításából, 2017, Kisterem

© a művész jóvoltából, fotó: Kudász Gábor Arion

A személyes történeteken kívül van egy csomó történelmi és eszmetörténeti hagyomány is a munkáidban. Fontosnak tartod ezeknek a felidézését vagy újraértelmezését?

Három nagy installáció látható a Paksi Képtárban. A furfangbeton építmény a modernizmus furcsa utópiája. De Sámsondinak a modernista utópiája nem egy sikertörténet. Nálam egy fura tárgy lett az épületből, kicsit egy lakótelepi panelépület (bár én könyvtárnak hívom), hiszen benne van az egész házgyári sztori is, csak miniben, mert történetileg volt erről szó, hogy lehetne erre is használni, de persze mégse jött össze. Székely Bertalan anatómiai lócsontváza megint nem egy sikersztori. Székely ezt a lovat azért vette a Mintarajztanodának, hogy lehessen tanulmányozni a ló mozgását. Ebben az évben Étienne-Jules Marey és Muybridge már fotószekvencia alapon feszegették azt a kérdést, amit ő rajzon, meg a homokban hagyott patanyomok alapján vizsgált. Vagyis a ló mozgásának kérdéseit ekkor már épp megoldották, ezért eleve volt egy megkésettség, ahogy a historizáló festészetében is. Elméleti munkássága sokkal izgalmasabb számomra, mint a festészete. Ugyanakkor ez a csontváz nagyon erősen kötődik a hatalomhoz, hiszen a századforduló historizáló festészete számára a lovat kormányozni tudó személy az országot is kormányozni tudó entitásnak a szimbóluma. A harmadik installációban, a rácsszerű paravánokon az emberi test tűnik fel (mint egy hatalmi szimbólumként nyilazó figura), de az arányát vesztett emlékműveknek a formáját ismétlő kis szobrok is az ideológiáknak vagy a hatalomnak a lépték-, arány- vagy helytévesztését jelzik.

Részlet Albert Ádám a Dekonstruált jelentés melankóliája című kiállításából, 2017, Paksi Képtár

© a művész jóvoltából, fotó: Kudász Gábor Arion

Az ónix, illetve az utóbbi időben használt féldrágakövek a hatalmi szimbolikájuk miatt fontosak, vagy ezeket inkább természeti utalásoknak szánod?

Mindkettő benne van. Egyrészt van egy természettudományos érdeklődésem, szeretem ezeket az anyagokat. Kötődnek az építészethez, és a luxus-jellegük okán a hatalomhoz is. Azokat az anyagokat szeretem, amik kellően gazdagok ahhoz, hogy sok irányt mutassanak, én pedig – mint egy jó lemezlovas vagy rendező – belököm őket szereplőként a színpadra. Amikor ezekkel az anyagokkal számolok, akkor a jelentésekkel is számolok. A másik egy nagyon direkt élmény: pár éve Drezdában láttam egy iparművészeti kiállítást, ahol egy kunstkammer szekrénynek a betétei természetes ásványok meg kövek voltak, úgy beépítve, mintha emberkéz alkotta volna őket. Ez egy nagyon érdekes játék az absztrakció és a reális leképzés világa között. Megterhelem eléggé ezeket a történeteket, szóval nem véletlen, hogy melyik anyag miért jön be. A törékenység is egyébként egy fontos dolog. Ezt meg nem tudom megmagyarázni, hogy miért, de ez is valahogy elkezdett érdekelni: olyan anyagokkal foglalkozom, mint az üveg, a gipsz vagy a kő, amik masszívak, de ugyanannyira sérülékenyek is.

Részlet Albert Ádám Egy gyöngybagoly álma című kiállításából, 2017, Kisterem

© a művész jóvoltából, fotó: Kudász Gábor Arion

Részlet Albert Ádám a Dekonstruált jelentés melankóliája című kiállításából, 2017, Paksi Képtár

© a művész jóvoltából, fotó: Kudász Gábor Arion

Pont ezért, mert a munkáid mögötti jelentéstartomány elég gazdag, ahogy György Péter írta, szöveg nélkül kiállítani őket olyan, mint egy hangosfilmet némán levetíteni. Te mennyire tartod fontosnak a kísérőszöveget a kiállításaidon?

Arra rájöttem, hogy ez nagyon fontos, nem lehet megúszni. Ha a kiállítási, installációs konstrukcióimat teljesen magukra hagyom, az pökhendi hozzáállás, mert én ezzel foglalkozom, full time ezen jár az agyam és az összes konnotáció, leágazás és hiperlink, ami egy-egy „szó” vagy „mondat” mögött van, az nekem egyértelmű. Ha én ezt kiállítom és feltételezek egy befogadói közeget, akkor ez a dolog nem leválasztható róla. Nekem a verbalitás meg az érzéki vizualitás is nagyon fontos. Tehát fontos az, hogy valami jól meg legyen csinálva, meg ugyanakkor még „szép” is legyen – vagy nem tudom, hogy mondjam. Szerintem ezek egymást kölcsönösen feltételező dolgok, mert egyszerűen annyira komplex az életünk, hogy ezek nem úgy evidenciák, mint ahogy ötszáz éve volt az, hogy egy fehér liliom mondjuk mit jelent. Bár miután Cesare Ripa megírta a könyvét, akkor igen is eltűntek olyan tudások, a vizuális jelek kódolhatósága, ami kellett ahhoz, hogy ezeket értelmezni lehessen. Szóval egy jól megírt szöveg fontos, úgyis mint a nevezéktan. Ha megnevezem, hogy mi az, akkor már az is be tud indítani egy csomó dolgot. Ezekben alapvető a történelemtudományból ismert Annales iskola. (Nekem van egy történész diplomám is.) Az, hogy valami személyes, privát történeti, az egy ponton túl át tud lépni köztörténetté. Náluk derült ki, hogy a történetírás nem egy önmagától létező valami. Az egy kompilláció, ami vagy nagyon sokaknak a sztorijából vagy egy embernek a leírásából áll össze. Nekem érdekes volt látni, ahogy a saját személyes, családi, egészen privát sztorijaim fontossá tudnak válni, másra is tudnak hatni. Ma már tudatosan néztem is, hogy mik azok az engem ért impulzusok, az életemben felbukkanó elemek, amik másnak is érdekesek lehetnek. Az a Bogen-Lipmann-kalitka, ami a Ludwig Múzeumban szerepelt vagy a nagybátyám által használt furcsa építőeljárás ilyen.


Részlet Albert Ádám a Dekonstruált jelentés melankóliája című kiállításából, 2017, Paksi Képtár

© a művész jóvoltából, fotó: Kudász Gábor Arion

A sci-fi hatás be volt programozva vagy neked is meglepetés?

Sosem voltam nagy Galaktika-fogyasztó, de például William Gibson egész írói munkássága fontos a számomra. Vagy nagy kedvencem, a Gattaca című film, ami az összes általam létrehozott laboratóriumi környezetű kiállítás egyik ihletője. Tulajdonképpen a fugás szereplésem óta egy furcsa színtérként rendezem be a kiállításaimat, mint egy-egy demonstrációs felület. Tehát van egy elméleti szál és csomó tárgy, amik között van kisebb és nagyobb, olyan, amit én csináltam, amibe belenyúltam vagy csak egyszerűen odaraktam, és ezeket elkezdem berendezni. Ebből alakul ki egy látványvilág, aminek – a tárgyaknak a furcsasága miatt is – erős a hatása. Nálam megjelennek egészen régi tárgyak is, de nem akarom, hogy múzeumi értelemben. Bár az is egyébként egy nagyon érdekes kötődés, csak most kezdtem el feltérképezni: az anyai nagyapám Kőszegen volt múzeumigazgató az '50-es évek közepén, ő rendezte be a vár tereit. Nekem is van egy jó értelemben vett lakberendezői készségem, a tereket azokkal a tárgyakkal szeretem berendezni, amiket én szeretek. A hiperlinkekket, a mögöttes tartalmakat így kötöm össze. Ha a kurzorral rámész a linkekre, az olyan, mint egy érintés, de utána továbbvisz.

Részlet Albert Ádám a Dekonstruált jelentés melankóliája című kiállításából, 2017, Paksi Képtár

© a művész jóvoltából, fotó: Kudász Gábor Arion

És azt ki tudod engedni a kezedből, hogy a szöveget te írd?

Ez egy dilemma, mert mindig az történik, hogy mire összeáll a dolog, rettenetesen ki vagyok fáradva, de szerencsére van pár olyan ember, akikkel vagyok annyira jóban, hogy megbeszéljük, és segítenek. Egyébként fura, mert szoktam írni, publikálok szövegeket, de magamról, a munkáimról nehezen írok.

És te ütötted el a gyöngybaglyot?

Nem.

De te találtad?

Igen, ezt a baglyot akkor találtam, amikor legelőször voltam Pakson. Mentem az úton és egyszerűen megláttam, hogy ott fekszik, elhoztam, de hogy preparáltatom majd később és ki is állítom, azt még akkor nem tudtam. De később érzelmileg nagyon fontos lett, beletalált a helyzetembe, gyakorlatilag azonosult velem egy ponton. Nem véletlen lett a Kisterem-beli kiállításom címadója.


Részlet Albert Ádám Egy gyöngybagoly álma című kiállításából, 2017, Kisterem

© a művész jóvoltából, fotó: Kudász Gábor Arion

 

— Tranker Kata

2017. március 31., péntek 07:14
kapcsolódó cikkek
  • Dolgos nemzet

    A munka maga is gyönyörűség, ha szívesen végezzük. Négy művész hármas kistükre a mai Magyarországról: a munka mint a kiszolgáltatottság, a megalkuvás vagy a kreativitás forrása.

  • Bloom rokonai

    Harmadik alkalommal osztották ki a magyar kortárs képzőművészet külföldi fellépését támogató Leopold Bloom Díjat. Meglett a 10 000 euró gazdája, és nekünk se kellett feszengenünk.

  • Szétfestett festék

    Adrenalin, maghasadás, dinoszauruszok, kompresszió, posztinternet és új-absztrakció. Beszélgetés a festészetről Nemes Mártonnal.

ajánló

A gyűjtők új generációja

A műgyűjtők új nemzedéke beszélt motivációról, hagyományról és a műtárgypiaci friss tendenciáiról az Art Marketen. Tippek és trükkök. Kedvcsinálóval.

támogatók