A kígyóbűvölő

Egy fotogramokban utazó sikeres amerikai művésznő, Liz Nielsen vendégeskedett Budapesten. Puklus Péter beszélgetett vele galériáról, sötétkamráról és profizmusról.

Mesélj egy kicsit kérlek magadról, a tanulmányaidról és a fotóhoz kapcsolódó hátteredről. Milyen út vezetett a budapesti Horizont Galériába?

Minden körülbelül húsz éve kezdődött, akkor még fényképezőgépet használtam. Nagyon hagyományos módon, fekete-fehér filmre fotóztam és mindemellett festő akartam lenni, ami, most itt a galériában ülve, egyértelműen érzékelhető – habár az is igaz, hogy elég hamar rájöttem, hogy belőlem soha nem lesz jó festő, úgyhogy abbahagytam. A kamerával mindig jól bántam, valószínűleg mert eléggé műszakias a hozzáállásom, így adta magát a választás. Körülbelül 2000 környékén kezdtem el színes filmre fotózni és szintén ebben az időben kezdődött az együttműködésem az első galériámmal. Hamarosan elkezdtem játszani fénnyel még csak a lencsén keresztül, majd teljesen elhagytam a kamerát. Az első színes fotogramot körülbelül öt éve készítettem. Most már nem nagyon használok kamerát.

Részlet Liz Nielsen Snake Charmer című kiállításából, 2017, Horizont Galéria

© a művész és a Horizont Galéria jóvoltából, fotó: Bíró Dávid

És hogy hogyan kerültél Magyarországra?

Nagyjából 18 éves korom óta mindig dolgoztam valahol főállásban, általában művészeti területen. Nagyon keményen dolgoztam azért, hogy otthagyhassam a munkát és teljes időben a művészettel foglalkozhassak. Mindig nagyon korán keltem, hogy munka előtt még pár órát a műtermemben tölthessek. Egy időben egy nagy New York-i galériában, David Zwirnernél dolgoztam ahol az egyik munkatársam egy magyar lány, Mechtler Júlia volt. Többször beszélgettünk munka után és szóba került, hogy mindig is szerettem volna eljutni egy rezidency-re. Csak el akartam menni, mert azt hiszem, hogy a legkreatívabb áttörések akkor következnek be, amikor kívül kerülsz a komfortzónádon vagy nagyon messzire kerülsz mindentől. Júlia említette a Budapest Art Factoryt, összekötött minket és meghívtak. Nagyon izgatott voltam, hogy ide jöhetek és nagyon megszerettem az itteni embereket és a várost, amely nagyon kedves és teljesen más, mint New York. A kiállításom a Horizont Galériában végül is a Budapest Art Factorys rezidency-m lezárása és egyben a galériával való együttműködésem kezdete.

Említetted, hogy a művészeti világ másik oldalán, egy nagy galériánál is dolgoztál. Mit tanultál ott és hogy tudod hasznosítani az ott szerzett tapasztalataidat a művészetedben?

Hm… több galériánál is dolgoztam, sőt, saját galériát is vezetek, legújabban pedig épp a párom galériájának beindításában veszek részt, szóval elég sok időt töltöttem a másik oldalon... A legtöbbet talán az segített, hogy egy másik perspektívából szemlélhettem ezt a világot. Például a diákok többsége nem is foglalkozik azzal, hogy egyszer bekerüljenek a galériás világba. Tanárként nagyon sokat beszélek nekik arról, hogy ha sikeres művészek szeretnének lenni, akkor ebbe a világba be kell kerülni – legalábbis a kortárs művészeti területen. Azt hiszem elég jól látom a másik oldalt, beleértve a legkisebb dolgokat is, például hogyan kell kezelni, bemutatni egy műtárgyat, mik a folyamatok, a határidők. Vagy hogy hogyan kell átvenni–átadni egy festményt, rögzíteni a beérkezését, lemérni, dokumentálni. Ismerem az értékesítési oldalt is: például ha valaki érdeklődik egy munka iránt, akkor kideríteni, hogy miért és mennyire komolyan érdeklődik, majd azonnal értesíteni a galériást, hogy ez az ember szereti azt a munkát és minderről feljegyzést vezetni, hogy később az egész beazonosítható és visszakövethető legyen – mert ez üzlet. Ez a sok tapasztalat segített megérteni a dolgok működését, hogy ez nem egy egyirányú folyamat: a kereskedők nagyon keményen dolgoznak a művészekért. Azt hiszem, hogy a másik oldalon szerzett tapasztalataimon keresztül professzionálisabb művész lettem.

a sok tapasztalat segített megérteni
a dolgok működését, hogy ez nem
egy egyirányú folyamat:
a kereskedők nagyon keményen dolgoznak
a művészekért

Részlet Liz Nielsen Snake Charmer című kiállításából, 2017, Horizont Galéria

© a művész és a Horizont Galéria jóvoltából, fotó: Bíró Dávid

Meséld el milyen egy átlagos napod!

Amióta a teljes időmben a művészettel foglalkozom, a rutin sajnos eltűnt az életemből. Az egészet újra kellett építeni. Szeretek korán kelni, azt hiszem inkább reggel tudok jól dolgozni. Sok időt töltök a jegyzetfüzeteimmel, rajzolok, kutatok, cikkeket olvasok – amolyan reggeli brainstorming. Ezután általában elmegyek a műtermembe, ahol elkezdek dolgozni és megvalósítok pár ötletet a jegyzetfüzetből. Néha jönnek vendégek a műterembe vagy a beadandó pályázataimon dolgozom. Valójában nincsenek tipikus napjaim. Próbálok minél több kiállítást megnézni és eljutni a megnyitókra, hogy ezzel is támogassam a barátaimat mivel egy közösséghez tartozunk.

Azokkal a képekkel kapcsolatban, amiket most itt látunk a falakon, el tudod részletesen mondani, hogy mi történik a fotólaborban, miután becsukod magad mögött az ajtót?

A fotogram tulajdonságaiból adódik, hogy minden kép egyedi. Ugyanakkor minden meg van előre tervezve. Miután lekapcsolom a villanyt elkezdődik egy „performansz”, amiben különböző tárgyakat és maszkokat teszek a papírra majd változó erősségű és színű fényeket kapcsolgatok. Általában ez egy teljesen leszigetelt helyiségben történik, ahol minden szükséges tárgy és eszköz a kezem ügyébe van készítve. Ha nagyobb munkáról van szó, ahol a fotópapír a falhoz van rögzítve vagy a plafonról lóg le, akkor a padlóra jelöléseket ragasztok, amiket érzek a talpammal, mert a folyamat során a távolságnak is legalább akkora szerepe van, mint az időnek. Aztán – még mindig teljes sötétségben – feltekerem a papírt, és berakom egy fényzáró csőbe, mert el kell juttatni az előhívószobába. A vegyszerek soha sincsenek abban a térben, ahol a képen dolgozom. Ezután előhívom a képet, ami – mivel színes papírról van szó – nagy pontosságot és odafigyelést igénylő folyamat.

Részlet Liz Nielsen Snake Charmer című kiállításából, 2017, Horizont Galéria

© a művész és a Horizont Galéria jóvoltából, fotó: Bíró Dávid

Az az elképzelésem, hogy a fény nagyon sok,
a jövővel kapcsolatos információt zár magába,
ami a jelentbe utazott.

Részlet Liz Nielsen Snake Charmer című kiállításából, 2017, Horizont Galéria

© a művész és a Horizont Galéria jóvoltából, fotó: Bíró Dávid

Általában hány próbálkozás után jutsz el a végső képhez, ami aztán a falra is kerülhet?

Ez egy nagyon jó kérdés, mert néha nagyon speciális tervek mentén, több nekifutásra, több mint egy nap alatt építem fel a képet, máskor meg azonnal és elsőre sikerül. Általában a nagyobb munkák esetében fontos az előkészület és sokszor kisebb méretben begyakorolom a folyamatot, hogy eljuthassak a megfelelő eredményre, mielőtt nekiállok a nagyméretű, végleges változatnak.

Hogyan kapcsolódsz a fotogram történetéhez? Mint tudod, a magyar fotóművészetnek Moholy-Nagyon keresztül szoros kapcsolata van a fotogramhoz. Miért választottad ezt a médiumot és tervezed-e hogy kipróbálsz más, lencse nélküli fotográfiát is?

Képeim a fotogramon keresztül mindenképpen erősen kapcsolódik Moholy-Nagyhoz, akinek nagyon tisztelem a munkásságát. De az én műveim sokkal kortársabb gondolkodásból születtek, ahol nagy szerepet kap a transzcendencia. Az érdekel, hogy mi van a néző és a műtárgy között – ez a tér nagyon fontos számomra. Olyan képeket próbálok készíteni, amelyek segítenek eljutni a saját képzeletvilágunkba. Azért nagyon fontos része az absztrakció a munkámnak, mert azt hiszem, hogy a transzcendenciához vezető út vagy az absztrakción vagy az új összefüggésrendszer megteremtésén keresztül vezet. A képeket alkotó tárgyak a hétköznapi helyükről kerültek ide és ez az új kontextus új értelmezést teremt. A kérdés második felére válaszolva: azért választottam ezt a médiumot, mert imádom a fényt – amivel nagyon nehéz, de egyszerre izgalmas is dolgozni. Az az elképzelésem, hogy a fény nagyon sok, a jövővel kapcsolatos információt zár magába, ami a jelentbe utazott. Lehet, hogy képesek lennénk képeket készíteni a jövőről, ha a fény tudna visszafele utazni. Azt tudjuk, hogy a fény a leggyorsabb dolog és azt képzeljük magunkról, hogy tudjuk kezelni – legalábbis fizikai értelemben. Minden fénynek van forrása és az útja véget ér egyszer – és szeretem azt gondolni, hogy ennek üzenete van.

Részlet Liz Nielsen Snake Charmer című kiállításából, 2017, Horizont Galéria

© a művész és a Horizont Galéria jóvoltából, fotó: Bíró Dávid

Hagyományosan a fotogram egy,
rögzített, egy irányba világító fényforrással dolgozott.
Az én esetemben inkább fényfestményeket látunk.

Részlet Liz Nielsen Snake Charmer című kiállításából, 2017, Horizont Galéria

© a művész és a Horizont Galéria jóvoltából, fotó: Bíró Dávid

A következő kérdés kapcsolódik kicsit az előzőhöz: technológiai értelemben a fotogram egy nagyon egyszerű dolog, tárgyakat teszünk a fényérzékeny papírra, megvilágítjuk és előhívás után előtűnnek a tárgyak árnyékai negatívban. Ezen túlmenően milyen pluszt tudsz adni a nézőnek? Mi az, amit te teszel hozzá ehhez a folyamathoz és technológiához? Amikor először láttam a képeidet, arra gondoltam, hogy „forradalmasítani” szeretnéd a médiumot, hiszen korábban sohasem látott képek voltak előttem. Van ebben igazság vagy csak túldimenzionálom?

Nagyon sokat gondolkozom ezen. Mindenképpen szeretnék olyan dolgot állítani, amivel hozzáteszek valamint a kortárs fotográfiához. Hagyományosan a fotogram egy, rögzített, egy irányba világító fényforrással dolgozott. Az én esetemben inkább fényfestményeket látunk. Tisztában vagyok vele, hogy fotogramokat készítek, de mégsem javítom ki azt, aki festménynek nevezi, hiszen, technikailag nézve tényleg fénnyel festés történik. Azt gondolom, hogy jó úton vagyok afelé, hogy megfogjam és harmonizáljam a különböző színű és erősségű fényeket egy olyan kompozíció formájában, ami leginkább a zenéhez hasonlítható. Ha közelről nézel egyes képeket, akkor nagyon jól látszanak a papírból készült maszkok által vetett árnyékok. Vagy azok az apró színfoltok, amik csak közel állva látszanak, távolról nézve egy teljesen más színné állnak össze. Sokszor olyan, mintha lángolna vagy füstölne az egész – ennek nagyon nagy ereje van. 

Többször említetted a formákat és sziluetteket és ha itt körülnézünk valóban nagyon sok formát és sziluettet látunk, több esetben összeállva tájképpé, hegyekké vagy városi, indusztriális formákká. A kiállítás címe viszont Snake Charmer (Kígyóbűvölő). Miért?

A kiállításon látható formák alapja a háromszög, a négyzet és a kör – a klasszikus formák. A legtöbbjük kézzel kivágott papírforma. A kígyóbűvölő dolga pedig az, hogy transzba hozzon, mármint ha te lennél a kígyó helyében. Kicsit olyan, mint a zene. Nagyon érdekel a minőségek átfordulása. Régen sokszor mondták, hogy oh, a művészt elragadta valami szellem, aminek a hatása alatt alkot, amit ma már meghaladott művészetértelmezésnek gondolunk, de aztán jött az absztrakt expresszionizmus, ahol majdnem vallási áhítatot tud kiváltani egy kékkel festett forma vagy arc egy festményen. És pont ez a transzcendencia az, ami érdekel. Amikor a képet nézed és képes vagy azt látni, amit a kép adni tud, akkor egy olyan helyzetbe kerülhetsz, mint a kígyóbűvölő kígyója. A képeken lévő formák egy idő után megmozdulnak és alakot váltanak mintha valamilyen hipnotikus vagy meditációs folyamatban vennél részt. Itt van például a Hold című kép, ami kicsit olyan, mint egy mandala. Közelről nézve látszik, hogy több hold van egymáson, mint egy összeomlott univerzumban. Ez a másik lehet egy tévé vagy visszapillantó tükör, az a nagy meg egy reklámtábla. Alapvetően ezek olyan dolgok, amiket mindennap látsz, de ami mögötte van, az olyan, mint amikor a nappali álom során az agy elutazik. Ezek a dolgok bevonnak és transzba visznek.

Részlet Liz Nielsen Snake Charmer című kiállításából, 2017, Horizont Galéria

© a művész és a Horizont Galéria jóvoltából, fotó: Bíró Dávid

A következő kérdés két részből áll, és azt szeretném, ha két különböző pozícióból válaszolnál rá. Egyértelműen nagy tapasztalattal rendelkezel a galériás világ üzleti oldalán és emellett sikeres művész is vagy. Mi a legfontosabb különbség New York és Budapest művészeti, illetve galériás világa között? Mi a javaslatod azoknak a kelet-közép európai galeristáknak és művészeknek, akik nemzetközi karrierben gondolkoznak? 

New York az New York – a művészeti világ közepe. Az egyik megfigyelésem az erős közösség, illetve annak a hiánya a művészeti világon belül. Ezen kívül a magyar galériáknak erősebben kellene kapcsolódniuk mind a saját, mind nemzetközi gyűjtőkhöz. Úgy látom, hogy bizonyos helyek bizonyos embereket vonzanak – lehetne nagyobb a nyitottság. (De mindez a megfigyelés azon a rövid időn alapszik, amíg itt voltam.) A javaslatom az itteni művészeknek az, hogy legyen folyamatos céljuk a külföldi szereplés, nevezzenek nemzetközi pályázatokra és díjakra, mert máshogy nem nagyon van esély arra, hogy az emberek lássák a munkáikat. És nem csak az a fontos, hogy ezekre a külföldi pályázatokra, díjakra nevezzenek, vagy külföldön tanuljanak, hanem hogy valós kapcsolatban legyenek más külföldi művészekkel és kurátorokkal.

Részlet Liz Nielsen Snake Charmer című kiállításából, 2017, Horizont Galéria

© a művész és a Horizont Galéria jóvoltából, fotó: Bíró Dávid

Mit jelent számodra a siker?

A siker elsősorban egy személyes dolog. Számomra azt jelenti, hogy megpróbálok a legjobb művész és a legjobb ember lenni egyszerre. Mindig próbálok jobb és jobb lenni. Tudom, hogy mik a hibáim és hogy hol tévedtem és próbálok jobb lenni ezekben a dolgokban a jövőben. A képek, amik itt vannak a falon, egy nagyon nehéz és fárasztó munka eredményei – de folyamatosan szeretném tovább tolni a határaimat.

Mi a következő?

Olaszországba megyek egy hétre, részben vakációra, de szeretnék egy könyvet is csinálni egyszer, és meglátogatom egy barátomat, aki segíthet ebben. Majd visszamegyek New Yorkba, ahol a galériánkban fel kell tenni az új kiállítást. Majd lesz az AIPAD, majd Photo London, Paris Photo és be kell fejeznem az új sötétkamrámat, hogy még nagyobb képeket készíthessek.

Részlet Liz Nielsen Snake Charmer című kiállításából, 2017, Horizont Galéria

© a művész és a Horizont Galéria jóvoltából, fotó: Bíró Dávid

 

— Puklus Péter

2017. március 10., péntek 08:34
kapcsolódó cikkek
  • Casa Lina

    A Horizont Galéria leigazolt egy nagyon menő, fiatal flamand művészt egy kiállítás erejéig. A sztárjelölt Nel Aerts Budapesten.

  • Hosnedlováék meséi

    A Gallery Weekend legnagyobb szenzációja egy fiatal cseh páros kiállítása volt a Horizontban. Piroska és a konceptuális művészet. Interjú Klára Hosnedlovával.

  • GWB kedvencek

    Mik a legjobb kiállítások a Gallery Weekend programjából? Artkartell-előrejelzés a hétvégére.

ajánló

A gyűjtők új generációja

A műgyűjtők új nemzedéke beszélt motivációról, hagyományról és a műtárgypiaci friss tendenciáiról az Art Marketen. Tippek és trükkök. Kedvcsinálóval.

támogatók