Nagyon japán

Japánok közel s távol a Bálna gyomrában. Szappanmátrix, Superflat-nemzedék, kondenzcsík és minimál.

Az Új Budapest Galéria kortárs japán képzőművészetet bemutató tárlatán közvetlenül az ezredforduló utáni években készült munkákat láthatunk. Azért is érdemes megragadni az alkalmat, mert Budapesten nem túl gyakran találkozhatunk a szigetországból származó művészek alkotásait bemutató tárlattal. A Ludwig Múzeum 10 év különbséggel, 1993-ban és 2003-ban szentelt két nagyszabású tárlatot a japán művészetnek, a közelmúltban az Ernst Múzeumban (Télikert – Micropop), illetve nemrég a Trafó Galériában láttunk és hallottunk egy friss válogatást.

A dátumok fontosak ebben az esetben, hiszen Japán az elmúlt évtizedekben radikális társadalmi, gazdasági és művészeti változásokon esett át. Az 1990-es évekre a gazdasági fejlődés megtorpant, a hagyományos erkölcsi és művészeti értékek egyszerre megkérdőjelezhetővé váltak. Az 1980-as évek festészeti boomját követően a '90-es éveket az absztrakt és a figurális ábrázolás közötti egyensúly keresése jellemezte. A 2000-es évektől a szupersztár Murakami Takashi nevéhez köthető Superflat irányzat adott a japán képzőművészetnek új lendületet, mozgalommá szerveződve nyitva meg az utat a japán művészek előtt a nyugati művészeti piac felé. Murakami a japán kétdimenziós ábrázolási hagyományból kiindulva emelte be a popkultúra kedvenc elemeit (pl. manga, anime) a képzőművészetbe, kutatva a „populáris” és a „magas művészet” viszonyát. A mostani A jövő kapuja – Egy új generáció művészete Japánban című kiállítás épp erre a jól ismert nemzedékre, Murakami kortársainak művészetére fókuszál, vagyis a '60-as, '70-es években született alkotókra.

A közelebb itt fizikai értelemben is
jelentőséggel bír,
a kiállított munkák többségét ugyanis
nem elég a megszokott távolságból
szemlélnünk.

A tizenegy japán művészt felvonultató tárlat anyaga változatos műfaji skálán mozog; a látogató festményeken, szobrokon, installációkon, fotókon és videókon keresztül kerülhet közelebb a japán művészethez. A közelebb itt fizikai értelemben is jelentőséggel bír, a kiállított munkák többségét ugyanis nem elég a megszokott távolságból szemlélnünk. Egyes munkákhoz tényleg nagyon közel kell mennünk, majd újra távolabb. A tokiói Fukui Atsushi melankolikus időtlenségben úszó képein például – távolról nézve – letisztult, hullámzó formákon keresztül jelennek meg a domborzati elemek, közelebb érve viszont kibontakoznak előttünk az aprólékos precizitással megmunkált felületek, a finom ezüst kontúrok (Ikervilág, 2003).

Részlet A jövő kapuja. Egy új generáció művészete Japánban című kiállításból, 2017, Új Budapest Galéria

Saiki Katsuhiro méretes fotói az égbolt egy-egy nagy kiterjedésű felületét ábrázolják, akrillal bevont négyzet alakú objektekként sorakoznak a földön (Táj 2–3–7., 2002), mintegy háromdimenziósra tágítva a fotó terét. Munkáit nézve egyszerre tárul fel előttünk a kezdetektől létező látvány állandósága és változékonysága, amiben mesterséges elemekként hatnak a parányi foltokként felbukkanó madarak vagy éppen egy repülőgép sziluettje. Saiki egyetlen, az égbolt tematikát mesterien absztraháló munkája (Dupla, 2001) került a falra. Itt az égkék felületet mértani pontossággal osztja két egyenlő nagyságú négyzetre egy keskeny, fehér vonal – amiről csak közelebb lépve derül ki, hogy valójában egy repülőgép kondenzcsíkja. (A New York-i művész szuggesztív, minimalista munkája egyszerre drámai hangvételűvé válik, amikor a nézőben felmerül a szeptember 11-i eseményekkel való áthallás lehetősége.)

Fukui Atsushi: Izzó édességek, 2003

A kiállítás anyagán végigtekintve a közeli és távoli nézőpontokkal való kísérletezésen túl a munkák fényhez való viszonya is izgalmas kiindulópontot ad a vizsgálódáshoz. A már említett Fukui festményein gyakran láthatunk természetes vagy mesterséges fényforrásokat. Izzó édességek (2003) című képén az erdei környezetbe helyezett lámpaburához hasonló világítótest elbizonytalanítja a nézőt a helyszín meghatározásában. Mint más képein, itt is összemosódik a kint és a bent, Szűcs Attilát idéző misztikus, nem evilági táj jelenik meg előttünk.

Yokomizo Miyuki: Kérem elmosni, 2004

A térbe kilépő munkák is a japán művészek fogékonyságát jelzik a fénnyel való finom játékra. Yokomizo Miyuki szobrászatot tanult, munkáiban hétköznapi eszközök segítségével hoz létre új, izgalmas fizikai struktúrákat. Kérem elmosni (2004) című munkája leginkább egy óriás szappanmátrixra emlékeztető installáció. A mű nyitott, így a látogató besétálhat az átlátszó műanyag tasakokba csomagolt színes szappanoszlopok közé. A szappanok azonban nem mind valódiak, nagy részük „szobor”, amiket (kb. 1600 darabot) a művész saját kezűleg öntött – a valódi szappanok lenyomatából készült formák segítségével – majd csiszolt. A tömegtermelés és a kézzel készített termékek, a gépesített gyártási folyamat és az egyéni fizikai munka szembeállításával játszó alkotás teljesen betölti a teret. A felülről érkező erős megvilágítás hatására az installáció fizikai határain túlra is kiterjed. Hirose Satoshi Milánóban futott be, installációihoz Yokomizóhoz hasonlóan hétköznapi tárgyakat használ fel, ezeket különös, szokatlan konstellációkban rendezi össze. Babuniverzum (2002) című munkája a legkülönbözőbb anyagokat (gyöngy, bab, összegyűrt térképgalacsin) sűríti átlátszó kockaformába, a megvilágítás által generált fény-árnyék játék itt is az alkotás szerves része.

A nagy múltra visszatekintő japán animáció egyedülálló, különleges munkákon keresztül van jelen a kiállításon. Tabaimo elismert japán művésznő, hazáját többször képviselte a Velencei Biennálén, munkái olyan fontos gyűjteményekben találhatóak meg, mint a New York-i MoMA vagy a Los Angeles-i Kortárs Művészeti Múzeum. Kézzel rajzolt animációit épített installációkba ágyazza. A japán hétköznapok helyszíneit megjelenítő terekben (konyha, nyilvános mosdó, vonat) több vásznat állít fel, ezekre vetíti filmjeit. Japán fametszetek színvilágát idéző animációi társadalmi problémákra reflektáló, gondolatébresztő munkák. Fontos számára, hogy a néző ne csak kényelmesen hátradőlve nézze animációit, hanem az épített tér által ténylegesen belehelyezkedjen egy-egy szituációba, még ha ez kényelmetlenül érinti is. A kiállításon más perspektívából találkozunk munkájával, ugyanis első videóinstallációja (Japán konyha, 2003) miniatűr változatát tekinthetjük meg, munkája így még személyesebbé válik.

A kiállítást japán független animációs rövidfilmek zárják. Az 1990-es évektől – részben Miyazaki Hayaonak köszönhetően – egyre népszerűbbé váló japán rajzfilm fiatal képzőművészeket ösztönzött arra, hogy a tradicionális, populáris ábrázolásmódtól elszakadva, az animációt kísérleti médiumként használva egyéni képi nyelvet alakítsanak ki. Képzőművészek ellenreakciójaként jött tehát létre a japán független animáció, amit a kiállításon Wada Atsushi valóban izgalmas, számunkra talán kissé szokatlan, groteszk képi világot teremtő rövidfilmjei reprezentálnak.

— Varga Lili Júlia

2017. február 28., kedd 11:18
kapcsolódó cikkek
  • Öt kötelező kiállítás

    Az ünnepözön se törölte ki a képzőművészeti programokat a fővárosi kiállítóhelyekről. Top 5 kortárs kiállítás az új évre!

  • Hongkongi pillanat

    Képgaléria a legkomolyabb ázsiai vásárról. Globalizált kortárs képzőművészet Keletről.

  • Tsuyoshi Anzai csodálatos bigyói

    Egy fiatal, de őrült izgalmas dolgokat építgető japán művészt sodort a szél Budapestre. Muszáj volt megkérdezni, honnan tart és merre.

ajánló

A gyűjtők új generációja

A műgyűjtők új nemzedéke beszélt motivációról, hagyományról és a műtárgypiaci friss tendenciáiról az Art Marketen. Tippek és trükkök. Kedvcsinálóval.

támogatók