Elcserélt fejek

Péli Barna Hangszigetelt Zoltán 9 címmel robbantott a Trafóban. A szüntelen átalakuláson keresztülmenő groteszk szobrászi bestiárium rejtélyeiről Győrffy László kérdezte az alkotót.

A Hangszigetelt Zoltán 9
a Tökéletes Melós megalkotásának
víziójára épült

Részlet Péli Barna Hangszigetelt Zoltán 9 című kiállításából, Trafó Galéria, 2016

© Trafó Galéria, fotó: Ofner Gergő

2004 telén már szerepeltél a Trafóban a Delegáció című kiállítással, amit Galbovy Attilával és Kovách Gergővel együtt jegyeztél. Galbovy Attilával szimbiózisban a diplomától 2008-ig dolgoztál közösen, de közreműködőként a mostani kiállítás létrejöttében is segített, G. Horváth Boglárka, Gyuris Róbert, Kovách Gergő és Somogyi Balázs mellett. Az általad működtetett hibrid szobrászati nyelv mennyire következik ebből a fajta kollektív munkából, mekkora a szerepe a többiek asszociációinak és érzékenységének a projektben? Kialakulhat valamiféle termékeny kollektív tudatalatti ebből az együttműködésből?

Péli Barna: Művészeti tanulmányaimat egy nagyon közlékeny csoportban kezdtem el, ahol mindenkinek egymástól eltérő, karakteres véleménye volt a dolgokról és ezt egymással meg is osztottuk. Ennek következménye a mai napig is kihat ezen csoport minden egyes tagjára. Ennek a csoportnak a tagja volt Galbovy Attila is, akivel különösen jó volt vitatkozni. Ennek következménye a közös nyolc év; de az együttműködés a mai napig is tart. Visszatérve a kérdésedre, hogy mekkora szerepe van a többieknek, egy hasonlattal tudnék válaszolni: a kórházban van gazdasági igazgató, főorvos és HR-es is, egyik nélkül se működne jól az intézmény, de a műtétbe mégse szól bele mindenki. Ennek ellenére, a kollektív együttműködésnek köszönhetően gyógyul meg végül a beteg.

Részlet Péli Barna Hangszigetelt Zoltán 9 című kiállításából, Trafó Galéria, 2016

© Trafó Galéria, fotó: Surányi Miklós

A kollektivitás sajátos módon jelenik meg a szoborcsoportjaidban is, melyek a folyamatos kísérletek közepette átírják a tömegjelenetek fogalmát. Nemes Z. Márió esztéta írta korábban, hogy nálad „az együttműködés közösségi karaktereinek vizsgálata elválaszthatatlan az emberábrázolás szobrászati lehetőségeinek kutatásától” – szerinted ezek a diffúz, gyakran mikrotörténetekre szakadt csoportok mennyire képeznek le társadalmi alakzatokat, egyáltalán, van velük ilyen szándékod?

PB: Nem, az együttműködés és az emberábrázolás szobrászati lehetőségeinek kutatása nálam nem függ össze igazán, viszont a társadalmi alakzatok leképezése elkerülhetetlen, ha figurákat csoportosítasz. Ez is volt velük a szándékom.

Gyakran jut eszembe, hogy a lipcsei Neo Rauch festményein, amelyek szintén a remixelés kulturális logikájával élnek, a szobraidhoz hasonlóan az emberi alakok gyakran tevékenykednek valamin, de igyekezetük célja ismeretlen, következménye pedig abszurd és egyedül az álom szabályainak engedelmeskedik. Szerinted van jelentősége a munkáid szempontjából a kelet-európaiságnak, pontosabban a volt kommunista blokk örökségének, ami az utópiák összeomlását és a termelés értelmetlenségét illeti? 

PB: Neo Rauch festészetét nagyon csípem, de még inkább csípném, ha tartalmilag maradna olyan amilyen, viszont a színkezelése düreri lenne. A kelet-európaiságról, az utópiák összeomlásáról, a termelés értelmetlenségéről, csak emberi szemmel tudok gondolkozni. Elsősorban azért, mert ahhoz, hogy erről kelet-európaiként tudjak beszélni, kettő kellene, hogy legyen belőlem, és a másik Barna Amerikában vagy Ugandában kellett volna, hogy felnőjön.

Részlet Péli Barna Hangszigetelt Zoltán 9 című kiállításából, Trafó Galéria, 2016

© Trafó Galéria, fotó: Surányi Miklós

Az utópiáknál maradva, ha lehetséges volna, ki lenne az a hazai vagy külföldi művész, akivel szívesen dolgoznál együtt, de még nem került rá sor?

PB: Nietzsche és Détári.

A nietzschei ciklikusság jegyében a jelenlegi tárlat a korábbiakhoz hasonlóan olyan, mintha egy allegória paródiája lenne, tele elhagyásokkal, inkoherens kódokkal, elvarratlan szálakkal. A hagyomány dekonstrukciója mennyire következik az anyaghasználatból? Milyen a viszonyod a mitológiákhoz, illetve a klasszikus képzőművészeti narratívákhoz? 

PB: Melózás közben nem foglalkozom ilyen kérdésekkel. Utólag természetesen észreveszem, ha valamilyen kapcsolódási pont alakul ki klasszikus képzőművészeti narratívákkal, viszont a mitológiát nem ismerem, egy másik negyedben nőtt fel.

Részlet Péli Barna Hangszigetelt Zoltán 9 című kiállításából, Trafó Galéria, 2016

© Trafó Galéria, fotó: Surányi Miklós

Folyamatosan újrafelhasználod vagy átdolgozod a figuráidat: a Delegáció váratlan látogatásának méltó folytatásaként a Hangszigetelt Zoltán 9 kiborgtenyészete is mintha csak egy átmeneti állapot rögzített képe lenne, ami az utolsó percben összeáll, majd a kiállítás bezárása után darabokra esik. Lehetséges, hogy valójában mindvégig egyetlen, nem-lineáris történetet építesz, amit soha nem láthatunk egészében, csupán stációkat egy-egy futó pillanat erejéig?

PB: Ez pontosan így van. Ha jobban körülnézel, felbukkannak korábbi szereplők a Szocmózis installációjából vagy a Sátánfarka kompániájából, csak éppen fejet cseréltek, új bőrt kaptak, vagy kissé összegörnyedtek a műhelyben való várakozás terhe alatt. A Hangszigetelt Zoltán 9 a Tökéletes Melós megalkotásának víziójára épült, aki ennek megfelelően gyártási számot is kapott: ebben a kísérletben a csonkolt figurák egy-egy kedvenc testrészükkel járulnak hozzá Hangszigetelt Zoltán összerakásához. Ezeknek a lényeknek teljesen természetes a gép-ember-állat alkatrészek keveredése, de hogy mindenkinek könnyebb legyen a beazonosítás, egyeseket névtáblás kitűzőkkel láttunk el. Így például Miss Október is a legvégén találta meg a helyét. A legtöbb figurának a központi jelenettől függetlenül is saját bejáratú története van...

Részlet Péli Barna Hangszigetelt Zoltán 9 című kiállításából, Trafó Galéria, 2016

© Trafó Galéria, fotó: Surányi Miklós

Úgy tűnik, a szervcserés akció eredménye kétséges kimenetelű, a kiállítás címe is egyszerre idézi meg és teszi nevetségessé a disztópiák fenyegető világát – Zamjatyintól a cyber-punk filmekig: a félhomályosra hangolt teátrális jelenet esendő és törékeny purhab vagy hungarocell figurái játékosságukkal inkább a burleszk felé közelítenek. Kulturálisan hatottak rád minták az említett univerzumból?
 
PB: Nem nézek cyber-punk filmeket, Zamjatyint sem ismerem, de ha bármilyen hatást észreveszel, szóljál. A disztópikus világok nevetségessé tétele valószínűleg a karakteremből adódik, mintha a jövőből látnám a hajdan előre elképzelt jövőt, ami akkor már csak nevetséges lehet az eddigi ismereteim szerint.

Műveid elsődleges médiuma, az emberi test szemlátomást csak hibrid formában képes a túlélésre – mennyire foglalkoztatnak a poszthumán tendenciák, az emberi test technológia általi átalakításának lehetőségei?

PB: Két millió év múlva a szív egy elavult technológiájú alkatrész lesz, lásd a szomszédom peacemakerét, és már a véres kardot sem hordozzák körbe az országban. Mindkét tény engem felszabadulttá tesz, ezért boldogan matatok.

Addig még rengeteg idő van az újrahaszontalanításra: most, hogy a megnyitó után hátra tudsz lépni pár lépést a frissen elkészült műegyüttestől, a Trafó Galériának álcázott illegális raktárból/laboratóriumból melyik az az organizmus vagy konstrukció, amit semmiképp nem dolgoznál be egy következő projektbe, hanem megmentenéd a jövő számára, és miért?

PB: Ezt a problémát kapásból megválaszolja egy esetleges vásárlás, de ha ez nem történik meg, szerencsés esetben, akkor a következő projekt és a következő projektben résztvevő alkotótársak majd eldöntik velem együtt.

Részlet Péli Barna Hangszigetelt Zoltán 9 című kiállításából, Trafó Galéria, 2016

© Trafó Galéria, fotó: Surányi Miklós


Péli Barna: Hangszigetelt Zoltán 9
2016. szeptember 10–október 9.
Trafó Galéria

— Győrffy László

2016. szeptember 17., szombat 07:05
kapcsolódó cikkek
ajánló

God bless this mess

Szellemidéző szeánsz és maszturbáló nyuszika

támogatók