Búcsú az analógtól

Érzékeny dokumentarista sorozatok a '80-as évek szegénységéből. Stalter György fotográfus a Mai Manóban állította ki frissen lenagyított régi képeit. Interjú.

Ma már nagyon kevesen dolgoznak
ezzel az archaikus, kézműves technikával.
Az analóg technológia elmúlt történet lett.

 

Stalter György fotója, Budapest, 1990

© a művész jóvoltából

A jól ismert sorozatok, Tólápa, Cigányok, Balkán utca, Manufaktúra vagy a Börtönlakók számos negatívja évtizedek óta érintetlenül állt. Várták a megfelelő időt. Az akkor még nem lenagyított negatívokat szedte elő most Stalter György, és hívta elő most Régiúj képekként. Mi történik a fotóval és a témával a megváltozott térben és időben, erről beszélgettünk Stalter György fotográfussal.

Az itt kiállított fotók még a '80-as években készültek. Foglalkoztatott a téma. Akkor egy szűkebb válogatás alapján nagyítottam képeket a fotókból, a publikált képekkel pedig még díjakat is nyertem. De folyamatosan azt éreztem, valami hiány maradt bennem, ami az évek múlásával erősödött. Úgy éreztem, több van az anyagban. Most jött el annak az ideje, hogy visszatérjek ezekhez a korai munkáimhoz!

Képeid jelentős része ma már múltidő. Emlék. Különös lehetett találkozni a múltad egy darabjával. A mostani előhívás változtatott az akkori képek hangulatán vagy témáján?

Nagyon jó minőségű, alacsony érzékenységű filmet használtam, mert nekem fontos, hogy nagyon részletgazdag legyen a kép, és komoly nagyításokat lehessen belőle csinálni. Időközben a digitális technika nagyon gyors tempóban kezdte kiszorítani az analógot. Ma már nagyon kevesen dolgoznak ezzel az archaikus, kézműves technikával. Az analóg technológia elmúlt történet lett. Éreztem, hogy a változás hamar bekövetkezik, a világszínvonalú fotópapírt gyártotó Forte gyár bezárt. Az utolsó készletből vásároltam egy hatalmas adag papírt, eredeti hívót. Most lett végre annyi időm, hogy újra átnézzem a régi anyagot, és lenagyítottam a képeket a régi analóg technikával, régi papírra. A technológia semmit nem változott, de a papír élő anyag, folyamatosan változik. Megváltozik a faktúrája, a lágysága, a keménysége. A kiállítás képeit kemény papírra nagyítottam, ami az idők során kicsit lágyabb lett, így a képek nem túlságosan kemények. Ha ugyanezeket harminc évvel ezelőtt csináltam volna meg, zavaróan kemények és kontrasztosak lettek volna. Mostani állapotában csodálatos tónusokkal gazdagodtak.

Stalter György fotója, Edelény, 1995

© a művész jóvoltából

A régi negatívokat digitális technológiával is nagyíthattad volna. Az érzékeny témák kívánták meg a régi módszert? Vagy a hosszú laborálási folyamat lehetőséget ad arra is, hogy elvarrd régi témáiddal a szálakat?

Úgy éreztem korrektnek, ha a filmre fotózott képeknél a hagyományos folyamattal dolgozom. Fáj, amikor azt látom, hogy a régi negatívokat beszkennelik, és arról csinálnak digitális nyomatot. Számomra az így született kép hiteltelen.

Stalter György fotója, Marosvásárhely, 1993

© a művész jóvoltából

Fotóid többségén egy újsággal, egy dátumozott lottószelvénnyel vagy az adott korra jellemző Michael Jackson-plakáttal beazonosítható a kép kora. Mi történt a kép idejével harminc év távlatából?

A fotográfia egyik csodálatos sajátja, hogy lenyomatként ottmaradt a kor, a készítés ideje. A tárgyak, a ruhák a hangulatok megőriznek valamit abból a valóságból. Város a városban (2010) című könyvembe az éveken át fotózott VIII. kerületi utcákat, házakat, az ott élők képeit válogattam be. Mára a nagy része eltűnt. Lebontották, nem létezik. Kiállított fotóimon, főleg a portrékon ugyanezt érezhetjük. Ma máshogy néznek ki az emberek, más dolgok veszik körül őket, máshogy néznek a kamerába.

Korniss Péter évtizedekkel később visszament Erdélybe, hogy lefotózza egykori szereplőit. Benned megfordult, hogy utánamenj, mi történt a borsodi cigánysoron élőkkel, a kanálgyári munkásokkal?

Izgalmas dolog lenne visszatérni ezekre a helyszínekre, megtudni, mi történt velük, de hatalmas energiák kellenek hozzá. Bennem sokkal inkább egy dokumentumfilm ötlete körvonalazódik. Megrázó lenne szembesülni azzal, hányan élnek még a kanál-manufaktúra szereplői közül.

Stalter György fotója, Hajdúhadház, 1995

© a művész jóvoltából

Nem kell ahhoz borzasztó szegénynek,
kisebbségben élőnek lenni,
hogy az ember a kiszolgáltatottságát
megtapasztalja.

 

Stalter György fotója, Szendrőlád, 1993

© a művész jóvoltából

Feleségeddel, Horváth M. Judit fotográfussal a '80-as évek elejétől nagyon érzékeny témákat kerestetek és fotóztatok le. Így jutottatok el mélyszegény, főleg cigány településekre, mutattátok meg a VIII. kerület sokak számára ismeretlen arcát, mentetek el börtön-életet fotózni. Miért ezt a világot akartátok megmutatni és dokumentálni?

Nem tudom, hogy ez az adottság a természetemből adódik vagy kíváncsiság. Vagy a saját kiszolgáltatottságunkat is beleéreztük ezekbe a képekbe!? Nyilván valami olyan témát keresek, ahol a saját világomat, saját érzéseimet és világlátásomat ki tudom fejezni. Azt gondolom a kiállított fotókról, hogy ezeknek nem csak dokumentumereje van, nem az a legfontosabb, hogy mit látsz a képen, hanem az is, hogy az én személyiségem hogy jön át a képeken. Nem kell ahhoz borzasztó szegénynek, kisebbségben élőnek lenni, hogy az ember a kiszolgáltatottságát megtapasztalja.

A kiállítás plakátja, a férfi szemét kanállal letakaró kéz nem csak az egykorvolt kanálgyárat idézi, de mintha a jelenben lévő hangulatodat is erősen jellemzi. Mi mindent szimbolizál ez a fotód?

Életem és munkásságom egyik legfontosabb képe. A kanál-manufaktúrát 1980-ban fotóztam, ez volt az első olyan kép-esszé sorozatom, ami továbbindított egy úton. A Magyar Ifjúságnál dolgoztam fotóriporter gyakornokként, amikor Berettyóújfaluban, az Elzett Gyárban készítettünk az egyik kollégámmal egy hurráoptimista riportot. Ott láttam, hogy az egyik hatalmas csarnokban kézi erővel csiszolják a kanalakat. Feltűnt, hogy csak cigányok dolgoznak ott, más nem vállalta az egészségre nagyon veszélyes munkát. Felháborított mindaz, amit ott láttam. Bár a fotókkal közvetlenül nem tudsz segíteni, de azt gondolom, közvetve, megmutatva mindazt, igen. Felajánlottam, hogy az újság számára megcsinálom a témát. Sok időt töltöttem ott, hogy elkészüljön a riport-sorozat. Bár mindenkinek tetszett az elkészült sorozat a szerkesztőségben, a megjelenéssel húzták az időt, nem merték megmutatni a munkás-valóságot. Eközben a Sajtófotó pályázat esszé kategóriájában első díjat nyertem. A cikk soha nem jelent meg. A kanál sok mindent eszébe juttathat az embernek. A börtönben, a háborúban saját kanala van mindenkinek. Ha ezt elveszíti, mindene odalesz. A kanál ezt az elvesztettséget is szimbolizálja. A plakát-képet a sorozat befejező darabjának szántam, amivel a tehetetlenségüket, kiszolgáltatottságukat kívántam megmutatni. A kép – mint önálló alkotás – több külföldi kiállításon szerepelt.

Miközben a fotók szegregációról, kiszolgáltatottságról és szegénységről beszélnek, mégis folyamatosan a szépséget is megmutatod. Érzékeny világítást használsz, meglágyítod szereplőid karakterét.

A hihetetlen szegénységben is harmóniát, békességet fedezhetsz fel. Nem éreztem a szereplőimet boldogtalannak. Már gimnazistaként vonzott a téma, sokat jártam az esztergomi cigánytelepre, izgatott, hogyan élnek az ottani emberek. Hogy bepillanthassak a mindennapjaikba, segítség volt, hogy fényképezőgéppel mentem. Különben elzavartak volna. Fotóztam a gyerekeket, majd visszavittem az elkészült képeket, onnantól mindenki le akarta magát fotóztatni. Előbb-utóbb, ha be nem is fogadtak, de bepillantást engedtek az életükbe. Úgy éreztem magam ott, mint a turista egy idegen városban. A fényképezés révén rengeteget tanultam az ő életeikből és sorsukból, személyiségfejlődésemhez is nagyban hozzájárult. A későbbiekben is ezt a magatartásformát követtem, hogy ráakadok valamilyen témára, ami esztétikailag, gondolatilag izgat, akkor visszamegyek és részletesen kibontom a témát. S hogy miért szépek a fotókon az emberek!? Mert azt akarom megmutatni róluk, hogy a fotózás közös munka, és megajándékoznak engem azzal, hogy lefotózhatom őket. Ezek nagyon fontos emberi kapcsolatok. Azért tudtam megcsinálni ezeket a képeket, mert azt érezték, szeretettel közelítek feléjük. Valami lelki kapcsolat alakul ki közöttünk, ez tükröződik vissza a fotókon.

Stalter György fotója, Ózd, 1994

© a művész jóvoltából

Németh Gábor író a kiállítás megnyitón arról beszélt, hogy ez az anyag „búcsú az analóg fotográfiától”. Te is búcsúnak szántad a kiállítást?

Az analóg főleg technológiai kérdés. Az ahogyan az analóggal fényképeztünk az első fázistól az utolsóig, valóban lezárult. A digitális technika ma már megelőzi az analógot. Én is döntő többségében ezt használom. De játszom is a két technológiával, keresem a határait a lehetőségeimnek. A Város a városban kötet képei analóg módon színes diafilmre készültek, de negatívként hívtam őket elő. Ettől olyan torzak, mosottak a színei. Majdnem úgy néz ki, mintha digitális lenne, de mégsem az. Ma már nincs technikailag kivitelezhetetlen ötlet, elképesztő lehetőségek nyíltak, és nagyon kell kapaszkodnod, hogy eldöntsd, hogy ez most igaz, nem igaz, fikció, átverés? A fotózásnak ez a része nagyon ingoványossá vált. De ez az analógnál is adott, ha a fotómontázsra gondolok vagy a nagyítás különféle lehetőségeire. A jó színvonalú laborálás ugyanaz, mint ma a Photoshop. Nagy különbségek nincsenek.

 

— Marton Éva

2016. június 17., péntek 07:03
kapcsolódó cikkek
  • Piszkos munka

    Térdig járunk a vizuális szemétben, de muszáj még és még és még képeket készítenünk. Hát csináljuk!

  • A képeket nézd!

    A magyarhangya kihozta magyarul a botrányos életű sztárfotósról, Robert Mapplethorpe-ról szóló dokumentumfilmet. Átesztétizált szodómia és filmajánló.

  • Zsiger, szenvedély, roncsolás

    Alföldi Róbert nemcsak színész és rendező, hanem nagy étvágyú műgyűjtő is. Hallani lehetett róla, hogy pár éve rákapott a neoavantgárd fotókra. A gyűjtemény új részét bemutató kiállítás kapcsán ültünk le vele egy interjúra.

ajánló

Gyöngyszemek a Millenárisból

Szemléztük az Art Market Budapest kínálatát. Piaci látlelet és a különleges gyöngyszemek.

támogatók