Artkartell - Fehér zaj

figuratívnak lenni
az absztrakt években

Részlet Kaliczka Patrícia Fehér zaj című kiállításából, 2016, Viltin Galéria

Nehéz figurális festőnek lenni manapság, nemcsak Magyarországon, hanem úgy általában a világon. Mondom ezt egy kicsit olyan hangsúllyal, mintha biztonsággal állíthatnám, hogy nem volt ez mindig így. Ez kegyes hazugság persze, hiszen nem tudom milyen lehetett úgy 15–20 évvel ezelőtt.

Mindenesetre: mintha ez lenne az aktuálisan nehezebb út.

Most azt hisszük (nem tudom mennyire használhatok többesszámot), hogy mindent láttunk már a festészetben, amit egy figurával meg lehetett csinálni. Ilyenkor az egyetlen feloldás mindig az, hogy átadjuk magunkat a jótékony felejtésnek, hogy majd néhány év múlva ismét képesek legyünk rácsodálkozni az ellenkezőjére: a figurák frissességére és aktualitására. Miközben velünk van párhuzamosan minden egyszerre, csak nem mindig vesszük észre, vagy nem akarjuk észrevenni. Az általános trendfordulók elég hálátlanok, nincsenek tekintettel az egyéni pályákra, hanem évtizedes vetésforgókban fordítják a festészetre irányuló figyelmet az absztraktról a figurális térfélre, majd vissza.

Kaliczka Patrícia: Apolló megtalálja az aranymetszést, 2015–16, akril, olaj, vászon, 157×170 cm

Kaliczka Patrícia első, a Viltin Galériában megrendezett önálló kiállításán mintha felfedezni vélt volna valami titkot, amit most „fehér zajnak” nevezett el, de hívhatjuk privát fekete lyuknak, mini féreglyuknak, a lényeg, hogy felfedezett egy rést, egy kis mozgásteret a nagy narratívák szövedékében, amin képes ki- és bebújni – akár figuratívnak lenni az absztrakt években.

Kaliczka Patrícia: Az Omega alatt, 2014–16, tempera, olaj, vászon, 200×160 cm

évtizedes vetésforgókban
fordítják a festészetre irányuló figyelmet
az absztraktról a figurális térfélre,
majd vissza

Kaliczka Patrícia: Diána, 2014–15, olaj, vászon, olaj, vászon, 240×210 cm

Kérdés persze, hogy mi az egyáltalán ma, hogy figurális, vagy az, hogy absztrakt festészet, nemcsak olyan szavak ezek, amik inkább csak a megnyugtatásunkra szolgálnak!? Arra, hogy ne veszítsük el a kontroll-érzését, és hogy azt higgyük, van még fogódzónk, mert legalább ennyit, egy szót, egy jelzőcskét állíthatunk teljes bizonyossággal a minket impulzívan körülvevő kortárs festészetről.

Ha már itt tartunk: nem mondhatnám, hogy szentül meg vagyok győződve arról, hogy Kaliczka Patrícia a vegytiszta figurális festő archetípusa lenne. Az tény, hogy vannak figurák a képein, de a festményei mintha nem csak az alakokról szólnának.

Írom ezt azért, mert be kell vallanom, hogy én nem a figuráira lettem először figyelmes, néhány döntő szemvillanásba telt ugyanis, míg felfedeztem azokat. Amikor jó néhány éve betévedtem a Gaál-osztály kipakolására a Képzőn, hirtelen hatalmas, látszólag alig kitöltött hátterű vásznakat találtam a látómezőmben – azóta is ezeket keresem!

Kaliczka Patrícia: Dum, 2014–15, olaj, vászon, 109×98 cm

Nagyon dominánsnak tűnt (és tűnik azóta is!) számomra az, hogy Kaliczka milyen elképesztő formai ösztönöktől vezérelten bánik festményei százalékosan is meghatározó méretű felületeivel: a hátterekkel. Görcsnélküli, látszólagos, de mindenképpen imponáló hanyagsággal, képes volt velem elhitetni, hogy mintha nem is lenne azzal tisztában, hogy mások számára milyen kihívást jelent látszólag kidolgozatlanul hagyni a hatalmas felületeket a nagyformátumú vásznakon, hagyni azt, hogy ezek a maguk nyersességükben működjenek, szívják a figyelmet, és organizálják a képen lezajló festészeti történéséket. Szerencsére – kevés ellenpéldát leszámítva – Kaliczka Patrícia hátterei nem tűntek el, nem mentek össze, nem lettek érdektelenebbek számomra az évek múlásával sem!

Szóval ebből a Kaliczka háttér mániából eredeztethető az, hogy alapvetően valamiféle fúziós festészetnek tartom ezt. Nyilván a kontrollálatlannak tűnő háttér és a számtalan, előbb főként állati, majd később emberi figura viszonya dominálja Kaliczka Patrícia képeit, de azért ez egyre inkább kiegészül más kompozíciós elemekkel is. A lazúros vagy elkent kollázsok néha egészen bekeményednek, üdítően vad kompozíciós vágások is megjelennek a képeken belül.

Kaliczka Patrícia: Vatikáni bordély, 2013–16, olaj, vászon, 150×120 cm

A legújabb képeken ráadásul feltűnik egy érdekes, időtlen, neoklasszicista íz is. Az erdei állatok művészettörténeti allúziókká komolyodnak, amelyeknek – belátásom szerint – nem kell felfejtenünk az eredetét. Nem lábjegyzetek ezek, hanem egy Wunderkammer részei, ahová Kaliczka kedvenc, apró, mások számára lényegtelennek tűnő művészettörténeti széljegyzeteit gyűjti össze.

Az a benyomásom tehát, hogy Kaliczka képeit a hátterek, aláfestések, alapozások, lazúrok szervezik meg, sőt, ezekből bomlanak ki az alakjai, ezek alakítják a figurák fel- és eltűnését. Talán ez az a rejtély, ez az a kompozíciós elv, ami megmagyarázhatatlan rendet teremt ezekben a kollázsszerűen építkező és rotált képterekben. Nagyon organikusan van a helyén minden apró formai játék. Az anyaggal, a festékkel történő véletlenek (vagy – ha tetszik – festészettechnikai történések) eredményeznek együttállásokat, amelyek a végén helyre zökkentenek mindent a képeken.

Az időtlen rendet pedig az ösztön diktálja, irigylésre méltó szabadsággal.

Részlet Kaliczka Patrícia Fehér zaj című kiállításából, 2016, Viltin Galéria

Kaliczka Patrícia: Fehér zaj
2016. január 27–március 5.
Viltin Galéria

Fehér zaj

A fólia illúziója // Interjú Rónai Viktorral