Szenzációs pop

Néhai Ludwig úr pop art világsztárjai Budapestre érkeztek. Van ok az örömre. A szezon két emeletnyi kiállítás-szenzációja.

Mindenek előtt szögezzük le, hogy a pop art-kiállítás gyönyörűen van rendezve. A kurátorok olyan szellemesen játszották be a meglehetősen magas, fehér falakat a múzeumban, olyan változatosan helyezték fel-le-középre a jellemzően közepes méretű műveket, amit nézni már önmagában is öröm.

(A jogdíjfronton a múzeum bekeményített, így alig lehet reprókat szerezni a kiállításról. Mindenesetre itt egy szép fotógaléria.)

Ráadásul ezek között az inkább közepes méretű művek között olyan brutális világsztárok kiváló darabjai találhatók, mint mondjuk Andy Warhol ikonikus Campbell-konzerves szitanyomatai, Claes Oldenburg gigantikus és csodálatos egérmúzeuma, Robert Rauschenberg barkácsolt korai pop munkái, Tom Wesselmann több nagy amerikai aktja és Roy Lichtenstein féltucatnyi raszterpöttyös csodája.

Itt már akár be is lehetne fejezni a szöveget: irány a Ludwig Múzeum! A pop art bemutató a szezon legfontosabb kiállítása.

De nem lehet itt befejezni, mert felvonul a '60–70-es évek fél magyar művészettörténete, kiváló munkákkal. Gulyás Gyula hordozható kockaköve, Lakner László megszámlálhatatlan számú laza-popos festménye, Konkoly Gyula híres kitüremkedő ketrece, plusz mind Laknertől, mind Konkolytól egy-egy óriási rózsa, és akkor még Szentjóby Tamás Documentát is megjárt csehszlovák téglarádióját, Keresü Ilona szemérmesre formázott vásznait, Körösényi Tamás fából faragott, hiperrealista fúrógépét, Korniss Dezső absztrahált miskakancsó-motívumos festményét vagy Tót Endre csíkos-kalapos vásznait még nem is említettük.

Dušan Otašević: Poliptichon III., 1966, Kortárs Művészeti Múzeum, Belgrád

© Ludwig Múzeum – Kortárs Művészeti Múzeum, fotó: Saša Reljić

Ez mind pop art lenne?

Természetesen: nem.

A cél ugyanis az volt, hogy a világon átsöprő pop art óriáskiállítás-lázat felturbózzuk a magyarokkal. Ugyanis hiába váltott az eredendően angolszász fókuszú pop art-kutatás globális léptékre a közelmúltban, minket sikerül mégis kihagyni mind a Tate, mind a Walker Art Center seregszemléiről. Most akkor kárpótolhattuk magunkat azzal, hogy a Köln, majd Bécs után Budapestre is ellátogató ludwigos anyaghoz egy olyan színvonalas kiegészítést rittyentettünk, ami után bármilyen nemzetközi művészettörténész megnyalja mind a tíz ujját.

Még akkor is, ha a magas színvonal nem is annyira a magyar körítésnek volt köszönhető, hanem hogy a pesti kurátorok a környező posztszocialista országok pop artjából is bőven merítettek. Márpedig Jugoszlávia olyan menő hely volt a '60-as években, hogy a helyi avantgardisták kiváló popos műveket produkáltak. Nem győzünk ámulni és bámulni! A szerb Dušan Otašević gyufagyújtós piktogram-festményei jogosan kerültek a nyitóterembe, habosodó borotvapamacsot mintázó, képregényes reliefjei pedig fantasztikusan mutatnak együtt akár Roy Lichtenstein pop art-pápa rasztereivel is. A horvát Boris Bućan se véletlen látható a Tate Modern világgá menő pop-tárlatán (The World Goes Pop) is, a maga ART felirataival.

Boris Bucan: Art (Shell), 1972, magántulajdon

© Ludwig Múzeum – Kortárs Művészeti Múzeum

De a többi szláv művészt se kell félteni! A bogaras szlovák ufológus, Julius Koller kopott konyhai asztalterítőre ragasztott kollázsdarabjai zseniálisak. Stano Filko pedig a csehszlovák könnyűipar ékessége, a felfújható gumimatrac előtt hódolt, a rányomott női sziluettekkel. Sodró seregszemle, kiváló művek. De azért ne kerüljük meg a kérdést:

Ez mind pop art lenne?

Természetesen: nem.

A kurátorok elegáns gesztussal tolták el maguktól a korlátozó skatulyát, amikor a kölcsönző múzeumtársaktól örökölt – nagyon-nagyon fantáziátlan – Ludwig Goes Pop címet kiegészítették a bármire feljogosító The East Side Story mellékcímmel. A kénlappal felszerelt tégla (Csehszlovák rádió) virtigli konceptuális mű, erős proteszt éllel. Szenes Zsuzsa színes fonálból hímzett őrbódéjának se sok köze van az amerikai irányzathoz (nem egy Marta Minujin), David Hockney gyönyörű festményei is egy későbbi korszak termékei. A legtöbb kiállított Lakner-kép elsősorban a szürnaturalizmus cuppogós, álrealista felületkezelésével játszik, bár rajtuk lógnak a kommersz feliratok is. Folytathatnánk...

Stano Filko: Felfújható matrac, 1965, Linea Gyűjtemény, Pozsony

© Ludwig Múzeum – Kortárs Művészeti Múzeum

Ugyanezt a kizárósdit mellesleg el lehet játszani a londoni Tate monstre tárlatával is (a Gaurdian ledorongoló kritikájában meg is teszi), hiszen ott is a pop art határainak tágítása volt a cél. Szóval koncentráljunk inkább egy sokkal kínosabb teoretikus kérdésre. Történetesen, hogy

mennyiben tekinthető kritikusnak a pop art? Bírálja a konzum javakat vagy csak bálványozza?

A művészettörténetből ismert pop art a feje búbjáig merült el a fogyasztói társadalom amerikai kellékeinek, tömegcikkeinek, márkáinak, dollárkultuszának és eredendő materializmusának a tengerében. Ráadásul mindezt brutálisan macsó, férfiközpontú módon tette. Ez csupa olyan tulajdonság, ami kivágja a biztosítékot a balosabb elkötelezettségű nemzetközi kurátorelit köreiben. Nem véletlen, hogy a pop art jelenlegi kutatásainak egyik fő motorja, hogy a létező, harsányan pénzimádó és szexista pop art sztárgalériát felfrissítse pár nőies, intellektuális, érzékeny és társadalomkritikus hanggal.

Jana Želibská: Triptichon, 1969, Szlovák Nemzeti Galéria, Pozsony

© Ludwig Múzeum – Kortárs Művészeti Múzeum

Ez nem könnyű feladat. Mert oda lehet rakni a horvát Sanja Iveković könnyező, popos, feminin kollázsait vagy Jana Želibská rózsás aktjait Tom Wesselmann pazar pucér női mellé, csak minek? Wesselmann olyan arrogánsan és bunkó módon férfias, hogy se a könnyek, se a virágok nem hatják meg. Az installált lakássarkában ott sorakoznak a középosztálybeli kellékek (telefon, radiátor, tejszínhabos eper), miközben széttárt combú nővel hívogat. Abból a korból, amikor még a borotva inkább a férfiak arcán matatott (lásd szemközt Dušan Otašević habos pamacsait!). Eheti a lengyel avantgardista botrányművésznő, Natalia LL bármilyen huncut pajkossággal a banánt, rondíthatja el Oldenburg zománcfestékkel bárhogy is a kombinékat, Roy Lichtenstein butuska képregény-hősnőiből sose lesz feminista ikon.

ha a szorgalmas kutatók

a pop art macsó és pénzimádó bálványát

kicsipkézik egy kis társadalomkritikus

és feminista mellékízzel,

attól csak még szerethetőbb lesz

Sőt, örülhet, ha egy szigorú tekintetű kurátornő még megtűri a múzeumában. Márpedig kénytelen lesz megtűrni, mert egy Lichtenstein vagy egy Warhol csillagászati értéket képvisel. (Akár több tízmillió dolláros értéket!) És ez rámutat egy másik kényes pontra. Szokták ünnepelni a pop artot mint az az irányzat, amely felszabadította a kortárs művészetet a csőlátású szakmai elit uralma alól.

Óriási tévedés!

Majd két évtizednyi absztrakt nyomulás után a pop art felfrissítette a palettát New Yorkban a populáris kultúra elemeiből csipegetve. Hogy ez azt jelentené, hogy Andy Warhol mindenkié? Persze, le lehet tölteni filterként és rárakni bármilyen saját fotóra a négyes beosztású színkeretet. De a történelmi pop art egy igazi luxustermék, amit csak a leggazdagabbak és a múzeumok engedhetnek meg maguknak.

Milina Usenik: Vonal kontraszt, 1975, Moderna Galerija, Ljubljana

© Ludwig Múzeum – Kortárs Művészeti Múzeum

És félreértés ne essék: a pop art nem átszakított egy gátat, ami után a popkultúra összeolvadt a magas művészettel. Nem. A „magas művészet” fenntartja magának a jogot, hogy mikor nagy ritkán kedve szottyan rá, kicsippentsen valamit a populáris világból. Amennyit és ahogy jónak látja. A pop art ezt olyan elsöprő lazasággal csinálta, ami még ma is magával ragadó. Azok a telefonkagylók, plasztikformák és szempillák még ma is igézőek! És ha a szorgalmas kutatók a pop art macsó és pénzimádó bálványát kicsipkézik egy kis társadalomkritikus és feminista mellékízzel, attól csak még szerethetőbb lesz. De a lényege nem fog megváltozni!

 

— Rieder Gábor

2015. október 17., szombat 09:14
kapcsolódó cikkek
  • Pécsi sztori

    A Ludwig Múzeum végleg beírta a művészet történetébe a Pécsi Műhelyt. A koncept diadalmenet folytatódik.

  • Hockney Londonban

    A Tate Britain nagyszabású retrospektívvel ünnepli a figurális festészet angolszász ikonját. London–Los Angeles–Yorkshire.

  • Save as...

    A kortárs művek múzeumi konzerválásának apropójából a Ludwig Múzeum összerakott egy korrekt újmédiaművészeti kiállítást. Mentés másként...

ajánló

Bázeli szemle

A gyűjtők ismét elzarándokoltak a minden évben megrendezett svájci Art Baselre. Körkép a gigavásárról.

támogatók