About techno

Az Art Market legfrissebb, legmenőbb standját idén kétségkívül Nemes Márton jegyzi. Leültünk beszélgetni a londoni karrierjét berobbantó fiatal művésszel. High all the Time.

Márton, this is bullshit,
your art is about techno

Nemes Márton Police Party (2018) című installációja fényekkel, még Londonban

© a művész jóvoltából

Még nem nyitott meg a vásár, úgyhogy, kérlek, halkítsd le a zenét, hogy halljuk egymást. Amúgy meg, mi dübörög itt, áthatva az egész vásárt, belemászva mindenkinek a bőre alá?

A '80-as, '90-es években induló rave kultúra zenéiből egy saját válogatás szól, acid techno, rave, house, négy negyed. Elektronikus zene, aminek az egész kultúrája elvarázsolt: helyszínei, attribútumai, a színek, a fények. Ez a vizuális túlburjánzás a műveimet is jellemezte mindig is.

A techno kultúra akkor varázsolt el, amikor másfél éve Londonba tetted át székhelyedet, vagy már előtte is rajongója voltál?

Előtte is megvolt, de Londonban egyből belecsöppentem egy olyan körbe, akik illegál warehouse partikat szerveznek. Ez a szcéna a '80-as évek posztindusztriális ellenkultúrájából származik, amikor az emberek kimentek a gyárépületekbe, partizni, drogozni, létrehozni egy kis autonóm közösséget, egy ideiglenes autonóm zónát (TAZ). Egyfajta törzsi kultúrát teremtettek, szecesszióként kivonulva a társadalomból, legalább átmenetileg. Egy estére elmenekülhetsz a mindennapok elől ide, bár aztán ugyanoda jutsz vissza, csak egy fokkal rosszabb állapotban, megfáradtan, másnaposan. Paradox helyzet: menekülsz, de nincs hová.

Nemes Márton művei a Deák Erika Galéria standján, Art Market Budapest, 2018

© a művész és a Deák Erika Galéria jóvoltából, fotó: Biró Dávid

Még Londonban mesélted nekem, hogy az első kinti élményed egyike volt, hogy „letechnózták” a festményeidet. Ezeket itthon mi is ünnepeltük, de a techno szó sose jutott volna eszembe…

Nekem se még akkor. Mikor kikerültem Londonba, magyaráztam – képeim kapcsán – a konstruktivizmusról, a neo-geóról, a művészettörténetről, Bak Imrétől és Kassákról. Erre rögtön azt válaszolták, hogy „Márton, this is bullshit, your art is about techno”. Kit érdekel ez a művészettörténeti maszlag, a bekanonizált, leírt korszakok, amikor te most élsz, ezeket a régi korokat maximum csodálod, ott lehetnek a bőröd alatt. Formai analógia lehetséges, de a tartalom teljesen más. Ez óriási felismerés volt. A művészet szólhat bármiről, nem kell viszonyrendszerbe rakni, nem kell kapcsolódni, felzárkózni. A művészet – elsősorban – az életről szól. Az pedig ott van mindenhol, akár a techno kultúrában is.

Nemes Márton alkotása a Deák Erika Galéria standján, Art Market Budapest, 2018

© a művész és a Deák Erika Galéria jóvoltából, fotó: Biró Dávid

A frissen érkező „kelet-európai vendégmunkás” menekülése is benne van ebben a párhuzamos techno világban, vagy inkább csak a színek, formák párhuzama?

Mindkettő. A techno zene digitális úton előállított szintetikus zene, ahol a hangok frekvenciákkal, algoritmikuson vannak kikeverve, majd ritmusba illesztve. Valódi „hangzás” nincs benne. Az én művészetem is hasonlóképpen szintetizál, bevon mindenféle anyagokat és technikákat: hibriddé válik.

Nemes Márton művei a Deák Erika Galéria standján, Art Market Budapest, 2018

© a művész és a Deák Erika Galéria jóvoltából, fotó: Biró Dávid

Az Art Marketen kiállított művek egy része a Chelsea College of Arts-beli diplomamunkád része, igaz?

A nyolc-kilenc kiállítottból kettő készült még a diplomára, a diszkólámpás Police Party, valamint az egyik nagy kép, a High all the Time. Ugyanez a címe a két színes tükrös képnek is, amelyek a diszkókban sokszor megtalálható türkök anyagával vannak „kicsempézve”. De én színes változatot használok, és vannak köztük, rajtuk elcsúszások, nyílások, hajlások. Magadat látod a tükörben, de helyenként – a lyukaknál – csak a hátsó falat. Ebben benne van a szétcsúszás, a drog experience, a black out, hogy nem emlékszel pontosan mindenre, mintha kopna el, málna szét a valóság. De közben a szigorú négyzetrács összetartja őket.

Nem érzelmi sebek ezek, mint a megsebzett vásznaknál?

Persze, a seb a hiány, a heg helye is. Pour in, pour out, ahogy a pszichologizáló coachok mondják: legideálisabb esetben az ember olyan, mint egy pohár, amiből bármennyit lehet inni és bármennyit bele lehet tölteni. Kiöntés, beöntés, ahogy változik az élet, hagyni kell menni tovább. A sebekben ez is benne van, a Tinter randik is inspirálták, ahogy a pillanatnyi találkozókon adsz magadból valamit, kicsit beleszeretsz az illetőbe, és amikor eltűnik, marad utána egy kicsi fájás, puha sajgás. Ezek a sebek a képeken kis emlékek: ad is, de el is vesz.

Azért van ékszerszerűen, színes plasztik gyűrűkkel körbevéve?

Igen, elvesz a vászonból a lyukkal, de hozzá is ad. Ez a paradox, amit szeretek. Merev és érzékeny.

Nemes Márton alkotása a Deák Erika Galéria standján, Art Market Budapest, 2018

© a művész és a Deák Erika Galéria jóvoltából, fotó: Biró Dávid

Ez a furcsa, beszippantó, nagyon látványos világ, amit összeraktál Deák Erika standján, teljességgel kilóg a vásár kínálatából.

Egy idősebb festő kolléga megjelent tegnap a standon, és a legobszcénebb módon fejezte ki, hogy ez egy nagy nudli, nem művészet, hogy ennél többre lennék hivatva.

Ez is egy tapasztalat, de közben ott van London, ahol bevált a számításod. Az egy éves képzés után a diplomamunkádat imádták, galériák kínálnak kiállítási lehetőségeket.

Londonban egy művész asszisztenseként kezdtem dolgozni, amit erős visszalépésnek éreztem a budapesti full time művész léthez képest. Mintha visszafelé forgatnám az idő kerekét. De ebből rengeteg alázatot tanultam, és azt is láttam, hogy ha megmászol egy létrát, ami csak három fokból áll, hiába érsz fel a csúcsra, mert látsz egy másik létrát, amin van még további huszonöt fok. Rádöbbentem, hogy az itthoni tudásom a nagy létrához képest pont ott van, ahol vagyok.

Nemes Márton alkotása a Deák Erika Galéria standján, Art Market Budapest, 2018

© a művész és a Deák Erika Galéria jóvoltából, fotó: Biró Dávid

Én is azt láttam, hogy a spaniferes képeiddel Deák Erikánál annó felértél a csúcsra, de nem tudtam, hogy lehet innen tovább lépni. És egyértelmű most már, hogy a londoni iskolában csomó új technikai eszközt elsajátítottál: hegesztés, fémmegmunkálás, fafaragás. Mint festő mentél ki, de ott „kiképeztek” egy sor egyéb tudásra...

Mikor felvettek az egyetemre, olyan szakmai löketet kaptam, ami egyáltalán nem arról szólt, hogy visszatérsz az iskolába. Itt lehetett próbálkozni, kísérletezni, mert egyetemista vagy. Rengeteg falat le tudtam bontani. Egyből a diplomakiállításon megtalált egy szuper londoni galériás, Annka Kultys, aki a lehető legjobb következő lépcsőfok az életemben. Kiállítás, ösztöndíj, műterem. Illetve csak egy műterem sarok, de a nyolcvan végzősből, jó ha háromnak sikerült műteremhez jutnia diploma után. Átértékelődnek a dolgok. Itthon már untam magamat, a kényelmet és biztonságot, Londonban pedig szembeszél, rózsatövisek, magas létra. És éppen ezért: életemben először tényleg boldog vagyok.

— Rieder Gábor

2018. október 12., péntek 06:50
kapcsolódó cikkek
ajánló

A leonardeszk

A frissen felújított Szépművészeti Múzeum igazságot szolgáltat a méltatlanul megvádolt Leonardo-féle lovasszobornak. Kamarakiállítás egy arasznyi kisbronznak, a múzeum legjobban PR-osítható alkotásának.

támogatók