Kibékülés Pannonhalmán

Egy kritikai szemléletű kortárs kiállítás óhatatlanul súrlódásokkal jár. Interjú Mélyi József kurátorral.

Részlet a Kibékülés című kiállításból (Szász Lilla fotóival), 2018, Pannonhalmi Apátsági Múzeum és Galéria

© a Pannonhalmi Apátsági Múzeum és Galéria jóvoltából

„A kérdés mindig az volt, hogyan lehet kibékülni, kibékíteni, hogyan lehet megbocsátani. A vizsgálat másik oldala a mi saját pozíciónk, a kívülről jövőké volt. Hogyan tudunk rátekinteni erre a komplex, nagyon mélyen az időbe ágyazott intézményre” – áll a kiállítás szövegében...

A Pannonhalmi Főapátság Szent István óta teljes függetlenséget élvez, csak a pápának van alárendelve. Ez a függetlenség minden tekintetben érződik, ennek megtartása, a határainak kirajzolása folyamatos feladat. Ez a határvonal-érzékelés, vagy annak felszámolása állandó téma, hatással van egy kiállításra is. Dejcsics Konrád atya, akitől a felkérést kaptam, azt szerette volna, hogy egy kívülálló tekintsen vissza az Apátság elmúlt huszonhét évére. Az apropót nem csak a „kibékülés” vezérmotívuma adta, hanem Várszegi Asztrik főapátságának befejeződése is. A kiállítás valamilyen módon ezt a huszonhét évet is lezárja a kortárs képzőművészet eszközeivel.

A kiállítás szembenézés ezzel az időszakkal, az ő munkásságával is?

Nem akart szembenézés lenni a kiállítás; a kibékülés fogalmából kiindulva kívánt reflektálni múltbeli eseményekre és az Apátság jövőjére is. A művészekkel először tavaly ősszel látogattunk el Pannonhalmára. Megcsapott minket a hely múltja, a szellemisége, a hagyománya és az is, hogy milyen fontos szerepet tölt be a szerzetesek gondolkodásában a jövőkép folyamatos alakítása. A regula és a Szent István-i eszme alapjaiban határozza meg az életüket, miközben állandóan a mai viszonyokhoz igazítva próbálják jövőképeiket formálni.

Fontos szerepet játszik ebben az Apátság rekonstrukciója, építészeti átalakítása, modernizálása, amire a kiállítás is reflektál?

A huszonhét év talán leginkább az átépítések történeteként jeleníthető meg. Az újítások nagyrészt Várszegi Asztrik nevéhez kötődnek, s ennek betetőzése volt a székesegyház néhány évvel ezelőtti átalakítása. Az elmúlt évtizedek egyik legfontosabb kérdése az volt, hogy a kortárs téralakítás nyelvét miként lehet szinkronba hozni az ezeréves elvekkel és értékekkel. Ez a történet a kiállításban áttételesen, főleg imaszövegeken keresztül jelenik meg.

Voltak-e kérések, elvárások a kiállítással, a művészekkel kapcsolatban? Hogy mire reflektáljon a kiállítás? Benned elsőként mi fogalmazódott meg ezzel kapcsolatban?

Nem az Apátság kötötte meg a kezünket. Sokkal inkább saját magamat kötöttem meg. Kívülállóként is rázuhan az emberre az intézmény súlya, levegője. Mivel megbízásos kiállításról volt szó, folyamatosan egyeztettünk. Ezért az első pillanattól olyan alkotókra gondoltunk – a többes szám azért indokolt, mert a koncepciót feleségemmel, Szikra Renátával közösen dolgoztuk ki –, akik korábbi munkáikkal is már reflektáltak a múltra, s akikről tudtuk, képesek tapintatosan együtt dolgozni egy ilyen sajátos intézménnyel.

Részlet a Kibékülés című kiállításból (Esterházy Marcell munkáival), 2018, Pannonhalmi Apátsági Múzeum és Galéria

© a Pannonhalmi Apátsági Múzeum és Galéria jóvoltából

A meghívott művészeknél nagyon sok a személyes kötődés is. Esterházy Marcell eszünkbe juttatja Esterházy Péter és Várszegi Asztrik barátságát. Szász Lilla munkája a nagymamája vallási relikviáin keresztül kötődik a témához.

Nem ismertem ezeket a privát történeteket, csak Esterházy Marcellét. Ő adott volt. Az egyetlen kötődésem Várszegi Asztrikhoz az volt, hogy meghallgattam Esterházy Péter temetésén a búcsúztatóját. Nagyon mélyre mentek akkor a szavai. Bár két új művet szerettem volna Marcelltól, ő ebben az időszakban készítette el a Pietá-sorozatát, ami édesapja halálát dolgozza fel. Úgy éreztem, ennek a műnek nagyon itt a helye. Abban is biztos voltam, hogy a kiállítók többségének az én generációmból kellene kikerülnie. Olyan művészeket szerettem volna, akik a megidézett huszonhét évet már felnőtt fejjel élték meg, vagy korábbi munkáikban reflektáltak a közel-, illetve félmúltra. A fiataloknál, de az idősebb generációnál is féltem a tapintat hiányától. Az idősek számára talán túlságosan megrágott lett volna a korszak, tartottam tőle, hogy nem tudnának olyan frissen reagálni.

Ezek a művek személyes kibékülések is? Ahogy Esterházy talán ebben a munkájában „békül meg” a halállal.

Egyszer egy vezetésen elmesélte, elviselhetetlen botránynak tartja, hogy meghalt az apja, s ez volt az első mű, amit azután el tudott készíteni. Ez valóban személyes kibékülés.

Mennyiben volt itt más a kurátori munkád, a felelősséged? Hogyan érintett meg?

Nagyon más volt. A korábbi kiállítási munkáim a kortárs intézményrendszerben, biztos talajon zajlottak. Pannonhalma sokkal inkább azokhoz a köztéri pályázatokhoz hasonlítható, amelyeknek a kurátori munkáiban részt vettem. Olyan volt a Kibékülés kiállítás munkája, mintha egy köztérre készítenénk elő egy közös emlékművet. Nagyon nagy tanulságokkal járt együtt dolgozni ezzel a közeggel, mert részben erősen jelen van a nyitottság, másrészt ott vannak a hagyomány által diktált kötöttségek, amelyek folyamatosan befolyásolják a gesztusokat, a mondatokat, a döntéseket. Egy kritikai szemléletű kortárs kiállítás óhatatlanul súrlódásokkal jár.

Részlet a Kibékülés című kiállításból (Esterházy Marcell: Pieta), 2018, Pannonhalmi Apátsági Múzeum és Galéria

© a Pannonhalmi Apátsági Múzeum és Galéria jóvoltából

A művek egy része, mint például Nemes Csaba Ablak című munkája feszegeti, sőt, átlépi talán ezeket a határokat.

Az egyensúly megteremtése is feladatom volt. Nemes Csaba Ablak munkája az elmúlt huszonhét év egyik legmegrázóbb történetével foglalkozik. A Főapátság korábbi kulturális vezetője, Varga Mátyás, aki nagyon markáns figurája volt a nyitásnak, Pannonhalma kulturális megújulásának, három évvel ezelőtt, miután a bencés gimnáziumban nyilvánosságra került a hatalommal való visszaéléssel kapcsolatos ügye, távozott a rendből és Pannonhalmáról. Az Apátságban ott maradt a feladat, ahogy az elmúlt években az egyház számos intézményében, hogy szembenézzenek a molesztálási ügyekkel. Kikerülhetetlennek tartottuk a történet feldolgozását a kiállítás szempontjából. Ha nem kerül bele, az nem kiállítás. Ha benne van, sebeket tép fel. Nemes Csaba egy olyan festményt készített, amelyben a kibékülés fogalmát gyakorlatilag a fizikai valóságba ültette át. Hatalmas képen megfestette Varga Mátyás portréját, majd ezt a képet újra lealapozta, s az arcra ráfestette az újjáépítés talán legmarkánsabb elemét, a székesegyház ónix körablakát. A templomba beárad a fény, amely a megváltás ígéretét hordozza, s talán egy kicsit azt is szimbolizálja, milyen fontos szerepet játszott Varga Mátyás az apátság újjáépítésében.

Miközben a kép eltüntet valakit, talán erősebb a gesztusértéke. Hogyan reagáltak erre a műre a szerzetesek?

Komoly vitákat generált a kép, mert felszínre hozta, mennyire vékony a határ a megbocsátás, a megbékélés, a feloldozás és a kibékülés között. Kívülről pedig többek között azért is nehéz hozzáférni mindehhez, mert az idevonatkozó egyházi fogalmak megmerevedtek – ezzel kezdte az első megbeszélésünket Konrád atya. Az egyház által gyakran használt szavak kifelé elvesztették finom jelentésrétegeiket.

Újraértelmezhető ez a műveken keresztül?

Többféle szempontból lehet ezt vizsgálni. Az egyik az, hogy a szerzetesek, illetve azok, akik együtt dolgoztak Pannonhalmával, és akik Sipos Zoltán videó-interjúin szerepelnek, nagyon sokféle pozícióban kötődnek az Apátsághoz. Van, aki valamilyen okból elhagyta a rendet, van, aki azóta is folyamatosan együtt él Pannonhalmával. Közülük néhányan óhatatlanul is konfliktusba kerültek Pannonhalmával, az egyházzal. A kérdés mindig az volt, hogyan lehet kibékülni, kibékíteni, hogyan lehet megbocsátani. A vizsgálat másik oldala a mi saját pozíciónk, a kívülről jövőké volt. Hogyan tudunk rátekinteni erre a komplex, nagyon mélyen az időbe ágyazott intézményre. Egyáltalán ellátunk-e a lényegig, s ezen keresztül eljutunk-e magunkig? A saját kibékülés-történeteinkhez? Az idő, ami bele van írva Pannonhalma történetébe, mindenkit nagyon erősen megérintett. Mindenki sokkal élesebben kezdte magát is látni.

Ezek az erős önreflexiók jelennek meg a művekben?

Elég hamar kiderült, hogy a művészek elkezdtek saját traumákon, személyes kibékülés-történeteken is gondolkozni. Végül mindenkitől két munka szerepel, van, amelyik inkább Pannonhalmához kötődik, s van, ahol a személyes hangsúly erősebb. Úgy látszott, ez a két irány egyszerre jelen van mindenkinél.

Részlet a Kibékülés című kiállításból (Imre Mariann alkotásával), 2018, Pannonhalmi Apátsági Múzeum és Galéria

© a Pannonhalmi Apátsági Múzeum és Galéria jóvoltából

Úgy tűnik, ezek a művek egymással is párbeszédben vannak. Esterházy Marcell két alkotása, Imre Mariann „gyöngysorai” és az ide készült A megbékélés leple című munkája.

Az Apátság gyűjteményében őrzik a koronázási palást egy 18. századi másolatát. Imre Mariann ez a másolatot úgy másolta le, hogy a benne lévő restaurátori beavatkozásokat vérfoltokként jelenítette meg egy fehér vásznon. Az ábrákat, írásokat és jeleket pedig a saját hajával hímezte ki. Örök feladat, befejezhetetlen munka. Benne van saját elmúlt éveinek művészete, a mulandóság rögzítésének programja és a Pannonhalmára adott reflexiója.

A másolás, ami a szerzetesek fontos feladata, több műben is megjelenik. Ez gesztus is?

Több műalkotásban emellett a szerzetesi aszkézis, a szerzetesi erények is megjelennek. Erhardt Miklós videója, amelyik Dárday István 1974-ben készített Rongyos hercegnő című filmjét veszi alapul, szintén másolat, s egy nagyon kemény, aszketikus munka. Az eredeti filmben van egy tízperces betét, amiben egy ózdi munkásfiú elmeséli, hogyan békélt meg a kudarcos életével. Erhardt ezt szóról-szóra, mozdulatról-mozdulatra betanulta, s nagyon pontosan újra eljátszotta. Ez a hangja a kiállításnak. Szász Lilla gyónásról készített fotósorozatán pedig a hagyományok a szigorú szabályrendszerbe illeszkedő gesztusok kiemelése és újrajátszása nyomán jelennek meg.

Részlet a Kibékülés című kiállításból (részlet Erhardt Miklós videójából), 2018, Pannonhalmi Apátsági Múzeum és Galéria

© a Pannonhalmi Apátsági Múzeum és Galéria jóvoltából

Imre Mariann gyöngysorait, Esterházy Marcell a Pietá-sorozatát korábban is kiállította. Megváltozik ebben a térben a jelentésük, másként viselkednek?

Imre Mariann gyöngysorainak itt sokkal erősebb a rózsafüzér jellege, ráadásul nagyon finoman és rejtetten fűződik össze két másik alkotással. Szász Lilla fotósorozatában nagymamájának a templomba járáskor viselt gyöngysorát és ruháját fotózta le. Benne van a tisztelet, de a hiúság, a pompa, a megmutatkozás is. A másik munka Palotai Gabriella, a molesztálási ügyben kulcsszerepet játszó pszichológus interjúja. Ő az ügy összefüggésében beszél az igazgyöngyről és a hamisságról. Imre Mariann gyöngysorában egymás mellett sorakoznak az igaz és hamis gyöngyszemek, szabad szemmel megkülönböztethetetlenül.

A kezek nagyon hangsúlyos szerepet játszanak a kiállításban.

A szerzeteseknek a kommunikáció egyik legfontosabb eszköze a kézmozdulatokba épített hagyomány. Esterházy Marcell huszonnégy szerzetes nyitott tenyerét szkennelte be. Az egyszerűnek tűnő gesztus rengeteg kérdést vet fel: fontos, hogy milyen magasságban helyezed el a sorozatot. Ha túl magasan van, áldó kéz, ha alacsonyan, megváltozik a testhez való viszonya. Kérdés volt, mennyire látszódnak a kézen a vonalak. Én is tartottam attól eleinte, belemennek-e a szerzetesek a kiállításába. A sorozat Nemes Csaba festménye és a Tóta Benedekkel készült interjú között helyezkedik el. Tóta Benedek, aki szerzetes volt, de szerelmes lett és kilépett a rendből, az interjú tanúsága szerint bencésebb a bencéseknél még ma is. Arról beszél az interjúban, hogyan tartotta meg őt a közösség annak ellenére, hogy kilépett. Ebben az összefüggésben a beszkennelt tenyerek jelentése is átalakul: mennyire tud a kéz eltaszítani és mennyire megtartani? Azt gondolom, a haladási irány inkább az utóbbira utal, az idézetekben is próbáltunk erre hangsúlyokat elhelyezni. Inkább a megtartás és a kibékülés felé mutat az irány. Esterházy Marcell sorozata sokkal provokatívabb mű, mint ahogy elsőre látszik: a nagyon zárt közösség tagjai tulajdonképpen kitárulkoznak benne. Sokkal erősebben, mintha portrékat tettünk volna ki.

Részlet a Kibékülés című kiállításból (Szász Lilla fotóival), 2018, Pannonhalmi Apátsági Múzeum és Galéria

© a Pannonhalmi Apátsági Múzeum és Galéria jóvoltából

 

— Marton Éva

2018. augusztus 23., csütörtök 18:22
kapcsolódó cikkek
  • Emlékek tava

    Balatoni emlékmozaikok. Aki már unja a part mentén fröcsögő Nivea illatát, annak idén nyáron kötelező ellátogatnia a szentbékkállai Pegazusba!

ajánló

A leonardeszk

A frissen felújított Szépművészeti Múzeum igazságot szolgáltat a méltatlanul megvádolt Leonardo-féle lovasszobornak. Kamarakiállítás egy arasznyi kisbronznak, a múzeum legjobban PR-osítható alkotásának.

támogatók