Az egyetemet frissen elvégezve bekerülni az elmúlt évek egyik legfontosabb kiállítására, a 2010-ben megrendezett Ars homo eroticára, elég rizikós. Ráadásul a tárlatot kísérő katalógus borítóját is ő jegyzi. És ekkor még csak 24 éves. A hirtelen jött siker nem is részegítően, inkább hátráltatóan hathat. Hogyan lehet innen továbblépni? Kiabálás helyett suttogással.
A 2009-es Fiú-sorozat nem kendőzött semmit, éppen hogy lerántotta a leplet. Harsány, expresszív módon mutatta: ez van. És pont. A test ütközőfelület, kulturális, (test)politikai kijelentés. Dallos alakjai pedig végletesen teátrálisak, beállítottak, színre vittek. Magamutogatóak, olyannyira magamutogatóak, hogy már inkább kiállított tárgyak, semmint valós személyek. És valóban, a festő az internetről válogatta össze modelljeit: „idegen fiúkat festettem – emlékezik vissza –, fontos volt, hogy ne ismerjem a modelleket és ne kötődjek hozzájuk érzelmileg.”
Dallos Ádám: Cím nélkül, 2010, olaj, vászon, 160×200 cm
© a művész engedélyével, fotó: Szokolay Béla Ákos
Hús-vér testeket látunk, kitárulkozva, felajzva, magamutogatva, miközben az alakok tekintete minket keres, zavarba ejt. A vágy tárgya személyessé válik a pillantásban: a személyes kapcsolat és annak minden komplexitása az, ami megjelenik ezeken a harsány, de még tapogatózó festményeken. A tragikum a felszínen megy végbe. Az identitás bőrre – testre – írt képe. A képi jelek pedig árulkodóak: erő, de gyengéden megfogalmazva, testszínekkel. Test-színekkel.
fontos volt, hogy ne ismerjem
a modelleket és ne kötődjek hozzájuk
A gender-szempontú megközelítés kikerülhetetlen, a személyes tapasztalat automatikusan politizálódik. A férfi test (illetve a testkép) és szexualitás egyaránt reflektorfénybe kerülnek: a kitárulkozott, tekintetnek kitett, ezért a tekintet tárgyaként megjelenő alakok a hagyományos női szerepet utánozzák. Megkérdőjelezve a maszkulin felállást.
Az ezen túlmenő, személyes attitűd azonban talán még ennél is izgalmasabb. A festői minőségekben, azok érzéki tapasztalatában megnyilvánuló hangvétel. „A fiús sorozat azért volt fontos – mondja Dallos –, mert a festés során így beszéltem meg, így dolgoztam fel magamat. Lehet, hogy önzőség, de engem saját magam érdekel, nagyon érzelmi síkon dolgozom.” A festés folyamata, mint maga az érzéki tapasztalat. És tényleg: a festék csillogó felülete, kenhetősége, textúrája, szaga és matériája mind hangsúlyosan jelen van. „Fontos a festék érzékivé váló anyagisága. Mindig azt keresem, hogy megszólaljon a forma.”
Dallos Ádám: Cím nélkül, 2013, olaj, vászon, 160×170 cm
© a művész engedélyével, fotó: Lapos LászlóEzért (sem) lógnak ki a sorozatból az állatok, a medve, a róka, a farkas vagy a parókás őz. A forma csak „megszólalásában” fontos. A rózsaszín háttérben megjelenő medve ereje, a parókás őz magasztossága és kirekesztettsége. „A fiúk és állatok együttes megjelenésére sok példa van, de a közvetlen párhuzamot el akartam kerülni, például a keselyű megjelenésével a ganümédeszi olvasatot.” De azért benne van. Ebből is látszik, hogy a harsány megfogalmazás mögött, azért mégis ott az óvatos, kételyekkel teli hangvétel. Paradox módon a fiús képek festésmódja finomodik majd Dallos Ádámnál egy „nőiesebb” képi világgá. Mégis több magabiztosságról árulkodik.
Dallos madarai viszik tovább a fiús sorozatban megkezdett monológot, de ez az imágó már nem kérdez. A pávák, hattyúk és kakasok sötét, villámló, viharos háttér előtt jelennek meg. Ez nem a fenyegetettség jele. „A vihar romantikusabb felhangú. Ők már sokkal inkább a vihar urai!” A táj, az elemek tombolása súrlódik az előtérrel, és az abban elhelyezett szereplőkkel. Direkt a szóhasználat, amely Dallos festményeinek teátrális jellegét emeli ki. A művész színpadot épít, kirak és bemutat; madarai, mint egy felsorolás tételei szerepelnek. Önmagukban, esetenként piedesztálra emelve (trónon?) jelennek meg, mozdulatlanul, mereven. Ha többed magukkal állnak, a feszültség még inkább érzékelhető. Nem érintkeznek, nincs rangsor, feszélyező merevségben vannak jelen valahol a térben, a maguk pátoszában, párhuzamos mozdulatlanságban. Az állatok tulajdonságai a festő tulajdonságai.
Dallos Ádám: Cím nélkül, 2014, olaj, vászon, 2014
A szimbólumokon túl azonban újra előkerül az anyag. „16 éves korom óta foglalkoztat ez a téma. Első rajzolással kapcsolatos emlékeim is a pávákhoz kötődnek. A hattyúk, kakasok, pulykák, stb. festésekor mindig a bőrös, húsos részeket élveztem a leginkább. Örömet okozott, hogy mindent külön kidolgozhattam. A fiús képeket gyorsan festettem, ezekkel viszont sok időt el tudtam tölteni, élvezet volt.” Előképül Soutine bontott állattetemei szolgáltak. (Bár ezeket Dallos túl „férfiasnak” találta.)
valahol a trompe l’oeil
és egy hentes pultja
között találnánk magunkat
A madarak tablószerű ábrázolása már magába zárja a konfliktust, csendélet vagy tájképszerű kezelési módjuk passzívnak is hathat; eltérve a fiús képektől, ahol a kontrasztok harsány módon kiütköznek. Dallos számára ezek a madarak nem tetemek, még csak nem is tárgyak. (Hiába preparált állatok vagy azokról készült fotók után dolgozik.) Éppen ezért morbiditásuk, groteszk mivoltuk is elveszik.
Dallos Ádám: Cím nélkül, 2014, olaj, vászon, 177×200 cm
© a művész engedélyével, fotó: Lapos LászlóDe Dallos tovább megy a tárgyszerű felsorolások bűvöletében, és madarait felbontja. Mintha valahol a trompe l’oeil és egy hentes pultja között találnánk magunkat. Csillogó, nyúzott és kopasztott madártestek húsa a térbe tolakodva. Ebben a formájukban még inkább szereplők, a szemek és „arcok” hiányában. Szaguk van, de ezek nem Soutine döglegyes vágóhídi tetemei. Szépen csillognak, elférnek két összezárt tenyerünkben, nedvesek, színpompásak, ínycsiklandozóak, sikamlósak – érzékiek.
Ezek a kis nyers testek a rájuk vetett tekintetben válnak a fiús képeknél sokkalta erotikusabbá. „Ezek ékkövek, finomak, femininek. A hentes ékkövei” – mondja ki Dallos, a Lengyel Intézetben megrendezésre kerülő következő kiállítására utalva. Ismét aktok, ismét a test – ezúttal már átváltoztatva, de a fiúkat idézve. Apró nyersességük agresszivitásában.
