A fény formája

A Tate Modern remek ízléssel dolgozta fel a fotográfia és az absztrakció elmúlt száz évének közös történetét. Helyszíni riport Londonból.

Ambiciózus vállalás:
az elmúlt évtized mindent elsöprő,
masszív képzőművészeti
absztrakt diadalmenetét
összekapcsolni a fotóval.

Otto Steinert: Luminogram II., 1952, zselatinos ezüst nagyítás papíron, 302×401 mm, Jack Kirkland Gyűjtemény, Nottingham

© Estate Otto Steinert, Museum Folkwang, Essen

Csomó nevet nem is ismerek innen” – mondja Sarah Wilson, a londoni művészettörténész-képzés legendás professzor asszonya, ahogy nekikezdünk a Tate Modern fantasztikus fotókiállításnak. „Nem vitás, van még mit tanulni a 20. század eleji fényképezésről!” A Tate kurátorai a Photo London körül duruzsoló felhajtásra időzítették szofisztikált fotókiállításukat. A megfelelően semmitmondó főcím (A fény formája) mellett az alcím árulja el a lényeget: A fotográfia és az absztrakt művészet száz éve. Ambiciózus vállalás: az elmúlt évtized mindent elsöprő, masszív képzőművészeti absztrakt diadalmenetét összekapcsolni a fotóval. De ami a festészetben logikus, hiszen volt mit ünnepelni, a konstruktivizmustól az absztrakt expresszionizmusig, a festőiség utáni absztrakciótól a legfrissebb nemzedékig, az a fénykép esetében már nem magától értetődő.

Részlet a Tate Modern A fény formája: A fotográfia és az absztrakt művészet száz éve című kiállításából, 2018

© a Tate Modern jóvoltából, fotó: Andrew Dunkley

Hiszen a fotó épp azt adja, amit a fantázia által irányított képzőművészet nem: a valóság hű képét. A fénykép a világ lenyomata, tükörképe, precíz dokumentuma. A kíméletlenül őszinte, objektív médium. Legalábbis a közvélekedés szerint.

Bár nehéz tagadni, hogy a fénykép sokszor komoly dokumentumértékkel rendelkezik (a törvényi erővel bíró igazolványképtől a vádirattal felértő háborús sajtófotóig), számtalan művészi vénával megáldott fotós direkt megtagadta ezt az adottságot, amikor kamerát vett a kezébe. Sőt, sokszor nem is vették kezükbe a gépet, hanem mindössze egy fényérzékeny lapot, amin a fotogram készül. A Tate kiállításának egyik főszereplője épp a fotogram, az a végtelenül lecsupaszított „minimálfotográfai”, ahol a fényképészeti költészet kiteljesedhet. És amit legkönnyebb közös nevezőre hozni az absztrakt képzőművészettel. Moholy-Nagy külön termet kapott, de a technika társfeltalálója, Man Ray is egy sereg képpel szerepel. Derengő-fehérlő formák, szellemképként egymásra vetülve a fotópapíron. Az absztrakt festészet teremtő képzeletének legjobb fotográfiai párhuzamai. Kockák, körök, kulcscsomók és kosárfülek – testetlen, éteri lebegésben.

Részlet a Tate Modern A fény formája: A fotográfia és az absztrakt művészet száz éve című kiállításából, 2018

© a Tate Modern jóvoltából, fotó: Seraphina Neville

Luo Bonian: Cím nélkül, 1930-as évek

© a művész és a The Three Shadows Photography Art Centre, Peking jóvoltából

És ott van a másik praktika, mikor a fényképész annyira ráközelít a tárgyára, hogy az eloldódik a valóságtól, elveszti megszokott léptékét, horizontját, utalási mezejét. A közelről fotózott pergő vakolat (Brassai), az égen fodrozódó felhők csíkjai (Stieglitz), vagy a textilek gyűrődő struktúrái (Judith Karasz) mind-mind absztrakt képi hatássá lényegülnek át.

Marta Hoepffner: Homage to de Falla, 1937, zselatinos ezüst nagyítás papíron, 387×278 mm, Stadtmuseum Hofheim am Taunus

© a Estate Marta Hoepffner jóvoltából

A részletfotó és a fotogram sajátos eljárása mellett a 20. századi fényképészet – úgy általában – azért mégse az absztrakcióról szólt. Inkább lekövette, kísérte, értően támogatta a nonfigurativitással kísérletező pionír festőket a 20. század első két harmadában. A Tate Modern kiállítása finom asszociációkkal meséli el ezt a szép történetet. Hogy miként lehet tükrökkel megismételni a kubizmus tördelt téri síkjait, az alulról fotózott távvezérlőoszlopokkal a konstruktivizmus geometriáját, a csigaház görbületével a szürrealizmus organikus pulzálását, a rángatott fényponttal az absztrakt expresszionizmus fröcskölését, a raszterekkel az op artot, az ipari fotókkal a minimalizmust.

Szép és tanulságos történet, vagy inkább vizuális esszé az, amit a Tate kurátorai előadnak. Ráadásul gondosan figyelnek rá, hogy a – rengeteg magyar származású – világsztár mellett mélyen beletúrjanak a globális művészettörténet mellékszínterein dolgozó alkotók feneketlen zsákjába. Így még a 20. század klasszikussá érett első feléből (amire az alcím száz évével szemben elsősorban fókuszál a kiállítás) is sorra jönnek elő az alig ismert nevek, Brazíliától Japánig, Csehországtól Kínáig. Nemcsak a fotósok, hanem sokszor az illusztrációként behelyezett festészeti referenciaművek se topligás nyugati múzeumi sztárok közül kerülnek ki, hanem a másodvonalból. De esztétikailag minden választás tűéles, frappáns, az agyonreprodukált főművek nem viszik el a show-t.

Sigmar Polke: Cím nélkül (Urán Zöld), 1992

© a Tate Modern jóvoltából, fotó: Hans Georg Näder

A '60-as éveket követően a világot feltérképező, szigorú fotós kutatómunka random példáknak adja át a helyét. Stan Douglas szemgyilkos utó op art villódzására Sigmar Polke fenyegető urán lenyomatai válaszolnak, Antony Cairns e-olvasóból kinyert utcafotóira James Welling narancssárga tablói felelnek. Végül az egész kiállítást lezárja a szemtelenül fiatal Maya Rochat fluoreszkáló gombatelepként vibráló, egész falas óriásvetítése. Fejedelmi végszó egy jó ízléssel megrendezett, delikát tárlat végére.

Maya Rochat: A Kő egy Folyó, enteriőr fotó a Tate Modernben, 2018

© a művész, Lily Robert és a VITRINE, London / Bázel jóvoltából, fotó: Seraphina Neville

— Rieder Gábor

2018. máj. 22., kedd 19:33
kapcsolódó cikkek
ajánló

God bless this mess

Szellemidéző szeánsz és maszturbáló nyuszika

támogatók