Átjáróország

Tranzitország utazói, a magyar tenger lakói és az első online riporternemzedék küzdelmei. Portréinterjú Pályi Zsófiával.

Bár állandóan megújul a Photoshop és más alkalmazások,
azt gondolom, a jó kép nem technika-függő.
Fejben születik.

Részlet Pályi Zsófia Tranzitország – Hemző-díj 2017 című kiállításából, 2018, Capa Központ

© a művész és a Capa Központ jóvoltából

Tavaly elnyerted a Hemző Károly fotográfus emlékére alapított díjat, ezért a Capa Központ Tranzitország címen rendezett most neked kiállítást. De voltár már Pécsi József ösztöndíjas is. Ezeket a munkáidat mennyiben határozza meg az egykori mesterek szellemisége?

Törekedtem arra, hogy Hemző Károly szellemiségében állítsam össze a portfóliót. Hosszú folyamat eredménye az, amit a kiállításon látunk. Egy kollekcióért kaptam a díjat, amiben többek között a Balaton-sorozat és a most kiállított Tranzitország kiállítás képei voltak. A nagy mesterekre, mint Hemzőre is, a riportosabb megközelítés volt inkább jellemző. A mai fotósok, ha ugyanazokhoz a témákhoz nyúlnak is, próbálnak új formanyelvi eszközöket keresni. Habár a pályám elején én is többnyire magazinoknak, online portáloknak dolgoztam, a saját, hosszabb távú önálló munkáimnál én is ezeket az új formanyelvi megoldásokat keresem. Sajátos módon próbálom a képpel elmondani, kommunikálni az üzeneteket. A most kiállított fotóim kevésbé köthetőek a nagy elődök munkáihoz. És lehet, attól is más, hogy női szemszögből dolgozom fel a témákat.

Sokan nem szeretik ezt a különbségtételt. Melyek ezek a „női kézjegyek”? Az érzékenységed, a líraiság?

A Pillantás a mába című csoportos kiállításon Bielik István szintén a menekültekről készített képeket. Vérmes, karakteres riporter, aki elment a helyszínekre, s az ott látott drámát örökítette meg. Én is sok helyszínre elutaztam. Voltam Szlovéniában, Szerbiában, az osztrák határon. Hagytam leülepedni az ottani érzéseket. Emellett „gyűjtöttem” a menekültek tárgyait, próbáltam kapcsolatba kerülni velük, megismerni a történeteiket.

Pályi Zsófia: Tranzitország (részlet a sorozatból)

© a művész jóvoltából

Korábban is voltak olyan videó-munkáid, ahol menekültekkel készítettél felvételt. Azokat az interjúkat, amelyekből a kiállításban is olvashatóak rövid részletek, szintén te készítetted?

Korábban is használtam különböző multimédiás eszközöket, például készítettem audio slideshow-t. Próbálok globálisan tekinteni a témára. Természetesen a legerősebb énem a vizualitás. Ebben az esetben először ismerkedtem, beszélgettem a menekültekkel, érdekelt a korábbi életük, a foglalkozásuk, hogy milyen személyiségek. Ez befolyásolta azt is, milyen ruhában fotózzam őket. Érzelmileg is könnyebb úgy fotózni, hogy kicsit már ismerem őket.

A képeken ugyanabban a tájban használati tárgyak, ruhadarabok jelzik a személyeket. Egy ing, egy elgyalogolt tornacipő, mobiltelefon töltője. A képeknek nincsen címe.

Nagyon tudatos döntés, hogy nincsenek képaláírások, így nem köti meg a nézőt. Szabadabb képzeletet enged. Ezen kívül szerettem volna belecsempészni egy kis lírát is ezekbe a fotókba. A képeken lebegnek a tárgyak, ezzel is szimbolizálni akartam azt a nagyon bizonytalan létüket ország és ország között, ahol nem tudni a végcélt. Sokan visszakényszerülnek oda, ahonnan elindultak. Egy ilyen bizonytalan, reményekkel teli miliőbe csempésztem ezeket a tárgyakat. A teljes sorozatban nem csak ezek a tárgyfotók vannak, vannak benne olyan helyszíni felvételek, tájképek, amelyek szorosabban köthetőek a klasszikusabb sajtófotóhoz. Dokumentációk, amelyek jobban megmutatják a menekültek helyzetét. Van egy keskeny szőlősor, telis-tele lábnyommal.

Pályi Zsófia: Tranzitország (részlet a sorozatból)

© a művész jóvoltából

A röszkei határ túloldalán készítettem, amikor már építették a kerítést, de még voltak olyan szakaszok, ahol át lehetett menni. Nagyon izgalmas volt látni, hogyan terjed az információ a menekültek között, milyen kapcsolatrendszerben léteznek. Kis ruhadarabbal jelölték meg az egyetlen még szabad szőlő-sort. Egy másik felvételen a szlovén határnál a már néptelen mezőn a helyiek gyűjtik a menekültek után ottmaradt szemetet. A sorozat sokkal bővebb, mint ami ebben a kiállítási térben elfért. Fotóztam a menekültekhez kapcsolódó emblematikus helyszíneket, buszt, a Keleti pályaudvart. A képek többsége a névtelen tömegekről szól, a maguk mögött hagyott nyomokról, de néhányuk Magyarországon maradt, velük tudtam beszélgetni. A kiállításon ezekből az interjúkból idéztünk be néhány mondatot.

A témaválasztásban – magyarországi mélyszegénység, anyaotthon, menekültek, magányosok – nagyon gyakori a kiszolgáltatottságra való érzékenységed.

Mindig érdekeltek ezek a társadalmi kérdések, de mindig az, hogyan csapódik le ez egy-egy személyes történetben. A menekültválságban is a személyes történetek érdekeltek. A saját bőrömön is akartam érzékelni, mit élhetnek át. Egészen más ezeket a történeteket Budapestről megélni, s más benne lenni. Egészen más lehet annak a gazdának a nézőpontja, akinek a földjén több százan vonulnak át. A reménytelenséget, a dolgok kezelhetetlenségét is megtapasztaltam. Fontosak a személyes találkozások, mert közelebb visznek a valósághoz.

Pályi Zsófia: Tranzitország (részlet a sorozatból)

© a művész jóvoltából

A Hemző-díjasok csoportos kiállításán ismert nevű fotóriporterek képei láthatóak. Az erős kézjegyek mellett ezeknél a sokkal személyesebb képeknél talán más az attitűd. Nálad mennyire válnak el a projektjeid és a fotóriporteri munkáid?

Látható a különbség, de lehet, hogy ez magyarországi sajátosság, és ha máshol élnék, kisebb lenne az űr. S bár mindig szempont a megrendelő kérése, próbálom a képekbe belecsempészni a saját ízlésvilágomat. De egészen más a célja egy hetilapba készülő riportnak, egy olyan sajtófotónak, ami csak az adott percben nyer értelmet.

De talán akkor jó, ha évtizedek múlva is erős jelentéssel bír.

Ebben a történelmi kontextusban látom a legnagyobb értékét. Hihetetlenül izgalmas tud lenni húsz-harminc év múlva. Amikor a saját projektjeimet készítem, nagyon jó, hogy nem szorít az idő. Hogy egy témának többször neki tudok futni. Ha elment a nap, erős volt a szél, nem voltak megfelelőek a fények, hazamentem, vártam. A portrénál az idő még hatványozottabb, főleg a mostani közhangulatban, ahol erős a félelem, hihetetlenül nehéz volt szóra bírni alanyaimat.

A díjazott képeid között van a Balaton-sorozatod itt látható néhány fotója is, amelyekből a National Geographic publikált néhányat. Mindegyik képen egy-egy portrén keresztül változik a tó jelentése. Az itthoni közegben milyen plusz jelentések pakolódnak a fotókra?

Nekünk kultusz is a saját „tengerünk”. Próbáltam olyan karaktereket találni, akiket kevésbé tudtam volna kiragadni más európai országokban, s olyan tájképeket készíteni, ami a tenger képzetét erősíti. Próbáltam megragadni a múlásában is tetten érhető egykori hangulatot, ami fokozatosan foszlik szét. Kelet- és nyugatnémetek találkozóhelye volt. A gyerekkorunk. Mindenkinek van valamilyen személyes kötődése hozzá.

Részlet Pályi Zsófia Tranzitország – Hemző-díj 2017 című kiállításából, 2018, Capa Központ

© a művész és a Capa Központ jóvoltából

Ösztöndíjasként, utazóként több külföldi helyen is dolgoztál. Van egy közös trendje, nyelve a fotónak? Vagy ahogy a korábbi évtizedekben is, van egy nagyon karakteres magyar jellegzetessége a fotó-gondolkodásnak?

Nagyon erős a hazai fotográfia. Nagy múltú, de most, a jelenben is nagyon erős. Jó példa erre a Hemző kollektív kiállítás, hogy mennyi tehetséges, aktív fotográfus van Magyarországon. Én is dolgoztam külföldön, és itthon külföldi megrendelőknek is. Nyugaton hatalmas asszisztenciával készülnek ezek a fotó-riportok. Többször dolgoztam együtt angolokkal, ahol a fotózás koprodukciós munka. Tíz ember dolgozik egy ügyön, s neked alig kell az agyadat használni. Magyarország erőssége többek között abban rejlik, hogy a fotósnak egy személyben kell mindent megoldania. Sokszor még az ingerszegény környezetből is tudunk várat építeni.

Részlet Pályi Zsófia Tranzitország – Hemző-díj 2017 című kiállításából, 2018, Capa Központ

© a művész és a Capa Központ jóvoltából

Ti, a Hemző-díjasok és finalisták nagyjából egy generáció vagytok. Mi a közös bennetek?

Most, hogy nagyon labilis a médiapiac, szinte minden itt kiállító kollégám alatt megszűnt az újság. Próbálunk összefogni, különböző csoportosulásokat hozunk létre, mint például a Pictorial Collective-t, aminek én is tagja vagyok. Fontosnak tartjuk, hogy összetartsunk, s próbáljunk – függetlenül a napi munkától – közös projekteket létrehozni, egymást inspirálni. Mi vagyunk az első generáció, akik már az online médiában is dolgozunk. Meg kellett tapasztalnunk a változásokat, például azt, hogy ez a nagyon erős vizuális robbanás hogyan hígította fel a szakmát. És ebben a felhígulásban még inkább feladatunk megtartani a minőséget. A másik fontos feladatnak a fotózásban rejlő új utak megtalálását tartom. Mint a multimédia, az audio slideshow és a hosszú távú dokumentarista projektek. Ilyen volt a közelmúltban elkészült Duna-projekt, ahol a kollektíva tagjai a Duna egyes szakaszait kapták meg. Tavaly egy kiállításban mutatták be az elkészült projektet. Vannak közös workshopjaink, előadásokat tartunk. Nem csak az aktív fotózás, a vizualitásról való beszélgetés, annak elmélyítése is nagyon fontos számunkra.

Miközben eláraszt bennünket a rengeteg vizuális üzenet, milyen kérdéseket, problémákat vet ez fel?

Tele vagyunk vizuális szeméttel. A rövid videók, az anim gifek, az Instagram történetek, az applikációk, amelyek nem fejlődtek ki annyira, hogy izgalmasak lehessenek. Valószínűleg idővel le fognak tisztulni. Bár állandóan megújul a Photoshop és más alkalmazások, azt gondolom, a jó kép nem technika-függő. Fejben születik. Bárhova is fejlődik a technika, az alapvető fogalmak, hogy mi a kompozíció, hogyan használjuk a textúrát, hogyan építsünk fel egy képet, ezek azok a kérdések, amelyek függetlenek minden technológiai fejlődéstől.

Részlet Pályi Zsófia Tranzitország – Hemző-díj 2017 című kiállításából, 2018, Capa Központ

© a művész és a Capa Központ jóvoltából

 

— Marton Éva

2018. augusztus 08., szerda 08:07
ajánló

God bless this mess

Szellemidéző szeánsz és maszturbáló nyuszika

támogatók